|
Témaindító hozzászólás
|
2013.09.04. 17:44 - |
 |
[35-16] [15-1]
Nem, ez a legrosszabb, hogy egyáltalán nem érti. Én tényleg csak szeretni akarom, s egyáltalán nem akarok neki csalódást. Azonban úgy nem fogok bele menni egy kapcsolatba is, hogy tudom mennyire gyorsan megfutamodok az elől, ha valaki egyszerűen csak szeretni akar. Furcsa, hogy nem bántanak, csupán csak ott akarnak lenni mellettem és segíteni amiben tudnak, apró mosolyt csalni az arcomra. Kellan pedig mindezt megpróbálta, mindig ott volt nekem ha rosszul éreztem magamat. Egy idő után pedig nem tudtam hova tenni ezt a dolgot, s egyszerűen sok lett. Előtte elástam magamnak, nem volt akivel megbeszéljem. Majd jött ő, s minden egyszerűbb lett. Nekem pedig hiányzott a bonyolultság az életből. -Jóéjt.- mosolyodtam el halványan. Most az egyszer nem féltem, mert tudtam ezt nem fogjuk annyiban hagyni. Kellan nem bírja csak úgy engedni, hogy ezt az egészet elveszítsük, mert nekünk együtt kell lennünk. Amikor odahajolt hozzám könyörögtem volna legszívesebben, hogy maradjon itt, hiszen megígérte, hogy ezt az éjszakát nekem szenteli. Én pedig arra vágytam a legjobban, hogy együtt aludjunk el, s együtt is keljünk. Régen annyira örültem annak, amikor őt láttam elsőre miután felébredtem. De most... Az üres ágyamra pisloghatok. Utána pillantottam, ahogy becsukódott az ajtó. Nem akartam, annyira szerettem volna még vele lenni. De meg kell értenem, hogy neki ez sok volt.
/Lezárt kör./ |
 -Ne folytasd.. ertem en... - vigyorodtam el fajdalmasan, majd amikor elfordult csak megpusziltam lagyan a vallat es felultem az agyon. Nos igen, most en talalkozhatok Mr Lutzal noi alakban. Nalam aztan mindig ott volt az a bizonyos "de" es nagyonis elveztem hasznalni. Azt hiszem en kene a legjobban ertsem a helyzetet, a menekulest a lanc elol, a kotottseget, hisz pont ilyen voltam, neha pedig vagyok. Szep lassan felalltam es feloltoztem, nem siettem el a dolgot, nem hianyoztam sehonnan, senki mas agyabol.
-Almodj szepeket Stella - vetettem ra egy utolso pillantast, de nem ertem be vele. Odasetaltam, majd elotte legugoltam es megcsokoltam. Erezni lehetett rajta hogy amolyan bucsucsok ez. Lassan felalltam, alaposan vegigmerve utoljara es melyen a szemeibe nezve, majd kisetaltam a szobabol. A folyoson nagy levegot veve a szobam fele vettem az iranyt.
/Kell el./ |
Mintha olyan könnyű lenne megválaszolni a döntést. Ő nem kényszerít, nem akarja minden áron ezt a dolgot. Csak szeretni szeretne engem és megpróbálna mindent odaadni nekem. Éppeszű ember már boldogan a nyakába ugrott volna. Azonban nekem ott voltak a kételyeim, melyek kergettek még a mai napig is. -Nem tudom Kellan.- fordultam meg, így háttal voltam neki. Szemeimet lehunytam, ujjaimmal finoman végig szántottam a kusza hajszálaimon, melyek időközben megszáradtak, s kócosak voltak fésű hiányában. -Annyira megakarok változni miattad.- de. Mert mindig ott volt az a bizonyos szó, ami miatt az egész mondat megváltozik. -De fogalmam sincs, hogy hogyan reagálok majd akkor, ha újra együtt leszünk.- ujjaimmal már a kihűlt részét karmolásztam az ágyamnak, miközben még mindig élveztem a szemeim nyújtotta sötétséget. Mennyi lehet az idő? Éjfél már elmúlt, vagy még korai lenne aludni? Nem mintha ebben a helyzetben tudnék, hogy itt fekszik mellettem Kellan meztelenül... megint. Ennyi idő után is zavarba bírt még miindig hozni. |
Elhalgatva a torteneseket valoban poenos ez az egesz szitu, viszont nekem kisse morbid viccnek tunik es az is. Sajat magam formaltam morbid, mazohista muvet.
-Nemtudom mit gondoljak - neztem a szemeibe ismet, jobb kezem pedig a derekan pihentettem. Mindig olyan konnyu volt a helyzet, a megoldas. Sosem tortem a fejem ilyen dolgokon, ezek szamomra hulye, idetlen kerdesek voltak, mivel szoba se johetett hogy valakinel megallpodjak, startbol kirohogtem a csajt ha ilyen temaval allt elo. De ez egeszen mas volt.. raadasul mi formaltuk ezt a kulonos, kisse beteges helyzetet, ami talan mindkettonket megremiszt es ez a remulet tart tavol minket egymastol. En kepes voltam belemenni es ujra megtennem, de nem ugy hogy megadom neki az eselyt az eltunesre, egy ujabb menekulesre, az kizart.
-Elotted all a dontes... hisz te menekulsz elolem.. az erzeseid es a vagyaid elol - neztem ujra ra, majd a falat kezdtem el vizslatni. Ilyen helyzetekbe bizony szeretem az epiteszeket es aldom is oket, mert ha nem lenne most itt ez a negy fal nemtudom mit bamulhatnek. |
Miért nem vagyunk akkor együtt, ha mindketten ennyire vágyunk a másikra? Egy külső szemlélőnek, sőt talán néha még nekem is eszembe jut ez a kérdés. Mi ketten szeretjük egymást, azonban annyira vágyunk a másikra, hogy már félünk ezektől az érzésektől. Mi van akkor, ha minden amit érzek iránta csak pillanatnyi? Ettől félek a legjobban, hogy egyszer majd villámcsapásként ér, s akkor ott fogok állni. A legrosszabb ebben, hogy annyira szeretjük egymást, hogy inkább eljátszuk az érzelmeket, de nem akarjuk megbántani egymást azzal, hogy már nem olyan, mint régen. -Gondolod, hogy nem lehetne harcolni ennek érdekében?- felkéne adni, majd tovább állni. Minden olyan egyszerűen menne, de itt most az egyszer nem akarok elmenekülni a problémáim elől. Maradni akartam, s végig csinálni. -Mert egész vicces ez a helyzet.- mosolyodtam el kissé gúnyosan, miközben mutatóujjammal lassan végig simítottam a nyakától elkezdve le, egészen a hasa aljáig. -Itt fekszünk egymás mellett.- szemeim egyre lassabban csukodtak le, majd nyitódtak fel. Ajkaimmal mégis még mindig egészen érthetően formáltam meg a szavakat. -Meztelenül.- muszáj volt hozzá tennem. Egy gyengéd puszit nyomtam ismételten a vállára, majd rápillantottam. -Szeretjük egymást.- ujjam most felfelé indultak meg, s megpihentettem a mellkasán. -Mégis félünk a másiktól.- mert ez volt a lényege. Mindketten féltünk attól, hogy a másik elkövet majd valami hibát és akkor a boldogságunknak lőttek. |
A kerdesere csak elgondolkodtam. Mikor is? Anyam biztosan szeret, apam mar kevesbe es lehet sokat mondtam.. viszont szerelem? egy sem volt.. de nemcsak hogy reszemrol nem volt Stell megjeleneseig, forditva se hinnem. Nehany csak belem volt zugva, de csak alkalmak voltak.. egyik sem hosszu tavu. Mindenbol csak jatekot uztem, mocskos es nagyon piszkos, vad jatekot amit nagyon is elveztem, tulsagosan hogy abba merjem hagyni. Viszont jott Stella es ugy ereztem O az aki megtud egyszer valtoztatni.. aki kepes lenne ra, aki talan az lenne aki szerethet es akit enis viszont. Igy lett... furcsa hogy vegig az orrom elott volt, hisz gyerekkorunk ota ismerjuk egymast.
-Elotted nemvolt senki aki erdekelt volna. Te erdekelesz, teged akarlak.. csakhogy eleg vilagosan tudattad: veszett ugy vagyunk mi ketten - mondtam ki vegul a tenyeket. |
|
-Számomra az vagy.- nem kell mindenkinek az lennie, én beértem azzal ha számomra az. Mások véleménye egyébként sem nagyon érdekelt már. Volt egy idő amikor nagyon nagy megfelelési vágyam volt, s annyira hajtottam magamat, hogy észre se vettem mennyire nem vagyok önmagam. Azonban az az idő elmúlt, mostanra pedig az emberek véleményét megtanultam magam mellett elmenni. Részben... Az ha megjegyzéseket tesznek rám még mindig eléggé zavar. Nem tudtam csak úgy elmenni mellette, ha összesúgnak a hátam mögött. Ráadásul ha olyan dolgokért okolnak, amiről nem igazán tehetek. -A megfelelő kérdést kell feltenni.- mosolyodtam el halványan, s visszafeküdtem mellé, most már a plafont bámultam. -Mikor érezted, hogy szeretnek?- formáltam meg lassan a szavakat. |
-Meg mindig megadnek mindent - lestem ra. Nekem sem volt konnyu egy ilyen helyzetet kezelni, de ez nem magyarazat.. sosem volt komoly kapcsolatom, sosem kellett alkalmazkodnom, viszont megtanultam es raadasul boldog voltam ugy. Neha kellenek a korlatok, amiket en Stella elott nem ismertem es nem is akartam, csakhogy miatta kepes voltam megtanulni dolgokat.
-Dehogy vagyok, tavol allok tole - vigyorodtam el amolyan Kell-esen. Ram mindent lehet mondani csak azt nem, hogy tokeletes lennek. Mindent elcseszek ebbe az eletbe amit csak lehet es a legjobb hogy kozben elvezem, raadasul utanna is, mikor meg kellene bannom.
-Mikor voltam boldog nelkuled? - erdekelt mennyire akar visszamenni az idobe, akkor amikor egyutt voltunk majd lelepett vagy meg a mult evbe.. esetleg az elott. A szemeit furkesztem, a furcsa erdekes iriszeit, melyek mindennel jobban vonzottak. A vallat kezdtem simogatni, a hatat nem akartam, mivel tudtam hogy nem epp a kedvenc helye, viszont engem egyaltalan nem zavart hogy problemai vannak, nem kellene szegyelnie elottem, viszont szerintem igy jobban erzi magat, nem kell ra gondolnia. |
-Te mindent megadtál nekem.- még többet is, mint amit elvártam. Odahajoltam az ajkaihoz, de nem csókoltam meg, inkább csak mélyen a szemeibe merültem. -Csak nem tudtam kezelni a helyzetet.- engem soha, senki nem szeretett annyira, mint engem Kellan. Ő volt számomra a nagy lehetőség, s veszni hagyom. Azonban végig csak rá gondolok, neki így jobb lesz, nem kell törődnie folyamatosan velem és élheti a vad életét. Mellettem minden nyugodt, nem éppen voltam az aki mellett kiengedheti a fáradt gőzt. Én csupán a nyugodság voltam, melyet egy ideig lehet bírni, de utána már csak unalmas lehet más számára. Én így éltem, tökéletesen megvoltam ezzel az élettel, de neki egy olyan lány kell aki mindent megadhat. Ezért nem tudom, hogy folytatni kéne ezt, vagy nem. Más mellett még boldogabb lehet, s ezt nem akartam tőle elvenni. -Tökéletes voltál... vagy.- mert szeretem, ezt bátran kimertem volna mondani, hogy mindenkinél többet jelent számomra. De már csak amiatt kell hagynom elmennie, mert megfogja találni egyszer az őszinte szerelmet. Talán mégse én vagyok az, talán tévedtünk ebben az egészben. -Bármit megadnék, hogy minden a régi legyen és boldog legyél. Legyünk.- és folyamatosan ott voltak azok a bizonyos szavak, melyek megállítottak ebben. Pedig egy szó, s újra együtt lehetnék. De minden olyan távolinak és elérhetetlennek tűnik, s senki nem segít nekem. Végig simítottam az arcélén, majd kezemet a mellkasán pihentettem meg újra. Különösebben most még attól se jöttem zavarva, hogy egy szál vékony takaró van rajtunk és csupán ez takarja el a testemet, a sebeket a hátamon. |
-Jol ismerem a fajdalmat Stella es oszinten szolva neha igazan mazohista tudok lenni, szoval reszben megertem, csakhogy en azt hittem mellettem majd nem kell elmenekulnod.. mert megtudok adni mindent ami kell - neztem ra. En sosem beszeltem a fajdalmaimrol, elobb harapom le a sajat nyelvem minthogy valakinek elsirjam a gondjaimat. Nem vagyok az a sarokba ulo fajta sem, aki ott megnyugszik.. nem a nyugodt viselkedesrol vagyok hires, sot.. nemis tudom milyen hatassal lenne ram egy menedek, olyan mint egy sitt. Viszont Stellanak ez tokeletesen megfelelt es ki vagyok en hogy itelkezzek? Hogy megmondjam mi helyes es mi nem? Kinek mi a jo? Senki.. neha sajnos enis csak egy senki vagyok, akinek nincs beleszolasa egyes dolgokba. Csak elengedni fajt, amit szinten nem akartam kimutatni, de O talan megerdemelte, hogy lasson rajtam egy kis fajdalmat ha bucsurol lesz szo. Hogy tudja mennyit is jelent nekem. A nyamvadt kis eletemnel is fontosabb. |
Házasság. Annak a tökéletes képnek az egyik képkockája melyet egykor eltudtam hinni, s talán ha nagyon akarom akkor még most is bízok benne, hogy megkaphatom. Viszont még borzalmasan fiatal vagyok hozzá. De ha csak eljátszok a gondolattal, hogy Kellan megkérte volna a kezem, akkor egyértelműen igent mondtam volna neki. Nekem a tökéletes Ő, s minden ami hozzá tartozik. A tökéletes képemet már csak én rontom el, hozzá egy sokkal megértőbb lány kell aki még jobban tudja szeretni, mint én és nem menekül el. -Nem tartozok senkinek magyarázattal, hogy miért viselem.- és még hosszú ideig nem is akarok. Ha a tökéletes mintaképnél is hezitálok, nem fogok egy másik férfi karjaiban kikötni. Nem akarok, s nem is nagyon tolonganak értem. -Fájdalmas.- ma furcsa módon nem azokat a válaszokat adom amit várna tőlem Kellan. Azt hihetnék az emberek, hogy azért menekülök mindig, mert annyira jó lenne nekem. De nem... Csak eltudom terelni a figyelmemet. -De megnyugtató is.- nem tartozok olyankor senkihez. Azonban a magány nem a legjobb dolog a világon. -Csak el kell fogadni, hogy minden rendben van és akkor nem aggódtam semmi miatt.- eltudtam felejteni a betegségemet, a félelmeimet. A halál egy igazán különleges dolog, s a maga módján van egy szépsége. Az elmúlás egyeseknek a világ legrosszabb dolga, azonban nekem mindig az jutott róla eszembe, hogy minden könnyebb lesz. Mert az élet kemény. Túlságosan is. |
Mindketten jol tudtuk, hogy el fogja fogadni ezert nem is szoltam semmit mikor hezitalt. Vegre egy oszinte mosoly kuszott a kepemre amint hozzambujt a gyuruvel az ujjan.
-Csak nehogy azt higyjek megkertek a kezed, a vegen meg beszarnak a pasik - vigyorodtam el. Talan ez a vigyor most nemvolt eletem legsikeresebb vigyora, belegondolva hogy el kell engednem es mase lesz majd egyszer. De ha igy akarja en aztan nem fogom magamhoz lancolni, az ilyen dolgok tavol alljanak tolem. Csak neztem az ujjan csillogo gyurut, a kerdesere pedig rapillantottam.
-Azt a fele menekulest amelyet te uzol azt nem ismerem, de a sajatom is megvan, viszont meselj.. milyen? - erdekelt miert is olyan csodalatos es megnyugtato elrohanni a vilag elol. En maximum a csajok elol menekultem vagy epp a csalad elol. Talan mert utaltam magyarazkodni, vagy az illemiktatast halgatni. |
-Kellan...- néztem a gyűrűre. Nem lehet, ezt nem adhatja nekem. Olyan valakinek kell megkapnia, akit szeret és viszont is ugyan úgy szeretik. Én nem érdemlem meg azok után amit tettem vele, ahhoz nem vagyok méltó hogy hordjam ezt a gyűrűt. -Ezt egy fontos személynek kéne odaadnod.- mondtam neki őszintén. Nem pont arra gondoltam, hogy én legyek az a méltó személy. Még egykor az voltam számára, azonban most már egy fájdalmas pont vagyok az életében. Minden egyes percben arra emlékeztetem, hogy milyen szép időket töltöttünk együtt és miken mentünk keresztül. Gondolom én... Nekem ilyenek pörögnek le, amikor rá kell néznem, vagy csak Kellre gondolok. -Én nem érdemlem meg.- néztem a szemébe, de láttam rajta, hogy nem kéne veszekednem. Felesleges. Nekem csináltatta, nekem akarta adni mindig is és ezt tényleg nem kéne visszautasítanom, ha ennyire nekem akarja adni. -Köszönöm.- adtam be végül a derekamat, s mosolyogva végig néztem a gyűrűn, mely tökéletesen illet az ujjamra. Odabújtam hozzá, s mélyen magamba szippantottam az illatát. Imádtam minden egyes percet vele tölteni, azonban tényleg nem tudtam volna megígérni neki, mert kiszámíthatatlan vagyok. -Tudod milyen érzés megszökni?- kérdeztem tőle már lehunyt szemmel. Minden elvárás elől menekülni, majd megtalálni a tökéletes egyensúlyt az életben. -Menekülni egy helyre, ahol nem kell törődni senkivel?- régen ezért gyógyszereztem magam annyira. Annyira magamba roskadtam olyankor, hogy nem érdekelt semmi és senki. Tökéletes volt a menekülésre. |
Amint valaszolt minden vilagossa valt. Ebbol sosem lesz semmi, mindig lefog lepni, ha terre lesz szuksege, rajtam pedig ott a poraz aztan unom az eletem mig O hetekig lelep, vagy kitudja epp mennyi idore van szuksege. Hagytam magam, egy utolso estere.
-Egy utolso kozos este - kuszott az arcomra egy ujabb enyhe mosoly, amit epp hogy mosolynak lehet nevezni. Szemeimben latszodott a fajdalom es a csalodottsag, de igyekeztem leplezni ahogy birtam. Egy valamiben viszont biztos voltam, megpedig abban, hogy anyam gyurujenek nala a helye. -Egy pillanat - alltam fel hirtelen, majd a gatyam zsebebe kezdtem kutatni, vegul kivettem a regi, felspecizett darabot es egy ideig csak neztem a gyurut.
-Azt hiszem ennek nalad a helye, barmi legyen.. csupan azt kerem, barmi lesz vigyazz ra te.. meg egy kis mult is van benne - eroltettem a mosolyt a kepemre, mikozben megfogtam a kezet es felhuztam a bal gyurus ujjara. A meret tokeletes volt, hisz azon mar en ugykodtem. Nem akartam egy okori darabot odaadni neki, ezert is ujjotottam rajta kicsit, persze en csak a penzem adtam hozza. Anyam azt akarta jo helyen legyen, hat jobb helyen nem lehetne. Barmi lesz velunk, rajta a helye.
-Ne utasitsd vissza, ezt ne - neztem ra komoly tekintettel majd csak kidoltem. |
Azt a választ várná, hogy nem fogok elmenni soha többé. Azonban nem fogom kijelenteni, mert magam sem tudom mi lesz a jövőben. Tudom, hogy ilyen téren akkor ő se ígérhetné meg, mert lehet túl nagy lesz a csábítás. Azonban én tényleg nem tudtam biztosan állítani, hogy egyszer nem fogok besokkalni, majd elmenni újra és talán hónapokig visszajönni. -Nem tudom Kellan..- suttogtam neki halkan kissé bizonytalanul. Nem akartam egy olyan dolgot megígérni, amit lehet megfogok szegni. Néha eljön az a pont az ember életében, amikor hagynia kell mindent és elmenni valahova, ahol úgy érezheti nincsenek felelősségek. Na de az én esetemben már túl sok volt ez, de mindig elfáradtam ebben az egészben. -Fogalmam sincs mi lesz egy hónap, vagy akár egy év múlva.- mert lehet megint nem fogom bírni, lehet eljutok arra, hogy megfojt minden ami itt van. Odahajoltam az ajkaihoz, majd láygan megcsókoltam, s ha beakart vadulni, akkor megszorítottam egy kicsit a kezét. -Maradj itt estére, kérlek.- búgtam neki, miközben elhalmoztam apró csókokkal a nyakát, nehogy eszébe jusson ellenkezni. A ma estét tökéletesen akartam eltölteni, s ehhez Kellan is kellett. Annak ellenére, hogy még mindig kérdőjeleket hagyhattam benne ezzel a kérdéssel kapcsolatban. |
"azok a mesek nem leteznek" - jatszodott le a fejemben Stella mondata. Minden ember akar hinni valamiben, valamiben amiben megkapaszkodhat, vagy esetleg valakiben aki segithet rajta, mint peldaul Isten. Hogy en hiszek-e mindezekben? Neha szeretnek, de valamiert igazan sosem ment. Talan tul sokat sikerult nekem is pofara esnem, csak epp nem szerelem teren es nem a csajok adtak a pofamra a zuzodast. Apam volt az aki ugymond megmutatta milyen kemeny is az elet. Neki koszonhetoen hamar fel kellett nonom es mar gyerekkoromban is hallgathattam a veszekedeseket. Kellett volna valaki vagy valami scoda mely kirant azokbol az idobol, de nemjott senki, senki a vedelmemre, pedig csak egy artatlan kolyok voltam. Ha van valaki akinek nincs hite, az en vagyok, viszont most ugy erzem igyekszek, viszont Stella nem, mintha lemondott volna azokrol a dolgokrol amiket valaha szeretett volna, csakmert kapott az elettol egy pofont, de az elet annyit fog meg adni, hogy orulok majd ha enis felallok. Csak fekudtem majd mikor egy gyenged puszit lehelt ram csak enyhen elmosolyodtam.
-Mar mondtam, hogy megtudok valtozni es ugyis lett, viszont te? Veled milesz? A kovetkezo lepesed milesz? Lelepsz ujra szo nelkul vagy epp egy sziaval? Ujra le fogsz lepni? Gyenge leszel? - tettem fel enis a nagy kerdeseket, elvegre most nemcsak rajtam mullott a dolog. |
Én voltam azaz ember aki hitt abban, hogy mindenkinek van egy szerelme, mely teljesen megváltoztatja az életét. Hittem benne, hogy mindenkinek létezik egy másik fele, aki a tökéletes ellentéte és mégis olyan jól megtudnak lenni együtt. Évek óta ismertem Kellant, eleinte egymásra sem néztünk, sőt kimondottan kerültük egymást. Vetélytársak voltunk, akik a másikban próbáltak keresni hibát. Aztán egy verseny alkalmával minden megváltozott, a csiszolatlan gyémán elkezdett csillogni. Barátok lettünk. Megvoltunk egymás társaságában úgy, hogy nem szóltunk bele a másik dolgába. Majd egyre inkább kívántuk egymás társaságát és elkezdett hiányozni a másik. Majd megint mindennek vége szakadt, mert én elmentem. Akkor kezdődött az egész, a betegségem akkor terjedt el bennem és nem akartam senkinek szólni erről. Kellan se volt ez alól kivétel, annak ellenére, hogy mennyire jó barátok lettünk. De akkor nem tértem vissza, akkor eltűntem, s mások számára csak egy halott voltam. Nem adtam életjelet, nem lehetett sehol látni. Meghúzodtam az én kis saját zugomban és éltem az életemet. A kezeléseim miatt rettenetesen lefogytam. A kedvem rosszabb volt, mint fiatalabb koromban. Már akkor se a kedvességemről és a mosolyomról voltam híres, sokkal inkább hogy nem szívesen szólok az emberekhez. Miután valamennyire felépültem megint, eljöttem ide. Megismerkedtem Ryannel, akivel azt hittem boldog lehetek. De nem... Még mindig nem volt meg az a szikra amire vágytam. Barátok maradtunk, azóta pedig egyre inkább sodorja el az ár tőlem. Ha találkozok vele köszönünk egymásnak, majd mindenki megy tovább a maga útján. Nincsenek kérdések, se válaszok, semmi, magunkra maradtunk... maradtam. És akkor tűnik fel megint az akire a legkevésbé számítottam. Nem akartam közel kerülni hozzá, szégyeltem magam amiért úgy eltűntem az életéből és nem voltam arra képes, hogy magyarázatot adjak neki. De nem kért végül magyarázatot, elfogadta a tényt, hogy el kellett mennem és nem bírtam volna visszamenni ezek után oda. Utána jött az első mosoly, majd a csókok, s végül teljesen elvarázsoltan pillantottam rá. Majd amikor azt hinné az ember, hogy minden rendben van, nekem megint el kellett tűnnöm. Túlságosan furcsa volt számomra, hogy ennyire szeretett valaki és nem bírtam felfogni, hogy én vagyok a mindene. Úgy éreztem hazugságban élünk, s a tökéletes szerelem nem is létezik. Feladtam minden reményemet, a szerelmemet, az érzéseimet. Most pedig szenvedve itt fekszek mellette és döntenem kell a jövőről. -Azok a mesék, amikben hittem nem léteznek.- nincsen tökéletesség, se boldogság. Mert ezeket hívják mesének, nem létezik egyik sem. Eljátszhatjuk a tökéletes párost, azonban soha sem lesz az, amit annyira akarnánk. -Igazából a kérdést nem nekem kéne eldönteni.- nem én voltam az aki ki se mondta a szakítást, de egyből úgy vette mintha nem lennénk együtt. Én leléptem, szó nélkül megint és Kellannek életjelet sem adtam magamról. Bevallom, hogy életem nagy hibája, de kellett a szabadság. -Kibírod megint, hogy ne feküdj le másokkal?- mintha tőlem azt kérdeznék, hogy nem fogok elszökni szó nélkül. Én viszont nem élvezetből csináltam, én tényleg menekülni akartam a felelősség elől. Túl sok volt a szeretet, amely szinte fojtogatott. Gyengéd puszit nyomtam a vállára, majd újra csak ránéztem és egy halvány mosolyt festettem magamra. Annyira szerettem vele lenni, s annak ellenére mennyire nem akartam ezt az egészet, most már nem bánom. |
Stella sosem volt az a lany akivel az ember eljatszadozhat, akit barki megkaphat. Sot... en kaptam meg eloszor igazan. Egy kulonleges no fekudt most mellettem felig pedig rajtam, akit az osszes hibajaval egyutt szeretek. Fogalmam sem volt miert, miert kell annak ellenere, hogy egyszer mar visszautasitott, de ugy ereztem erre van szuksegem, ra! Amint a jatekrol es az elmulasrol beszelt csak egy enyhe mosoly jelent meg az arcomon.
-Ilyen az elet... - lestem le ra, majd kezeit osszefontam az enyemmel. Apro keze volt, ami szinte fele az enyemnek. Gyenge es torekeny no, ez a tokeletes, viszont bar tudnam miert igy gondolkozik. Miert varja a veget? Miert nem gondol az egeszre pozitivan? Mondjuk ugy hogy talan sosem lesz vege. De hisz pont en kerdeznem ezt?! Ki vagyok en? Pont en... aki minden masodik idegen csajt megkurt ahol erte amikor kapta es most en akarok papolni? Vicces lenne. A baj ezzel az eletmoddal, melyet egykor eltem, hogy az emberek nem biznak majd meg bennem annyira, legfobbkent a nok. Elmondhatom ezerszer is, hogy O szamomra a kulonleges no, annyinak mondtam mar ezt a szoveget, hogy ugysem hiszi el, ahogyan talan Stell sem. Az sem erdekelt, hogy antiszoc, a betegsege pedig vegkepp nem, de ha nem enged kozel magahoz, nem engedi hogy szeressem, megis mit tehetne itt a nagy Kellan? Ugy ereztem alkalminak erzi a dolgot, vagy egy olyan gyenge dolognak ami mar holnap elillanhat es talan igyis van, mivel fel.. igy pedig nem megy a kapcsolat. Egy ideig csak a plafont bamultam mikozben kifujtam magam. Stellara tekintve valahogy neha eszembe jutnak anyam szavai, hogy egyszer megallapodhatnek annal a lanynal... aki mar akkor is Stella volt, viszont en arany eletet eltem, melynek nem kivantam a veget. A fenykorom kozepen megcsak nemis gondoltam arra, hogy komoly kapcsolatom lehet valaha, hisz minek? Ezt egy balesethez tudnam hasonlitani, amely igen fajdalmas. Csak szaguldozol boldogan, mindenkit megelozve, mignem frontalisan utkozol egy olyannal amilyen pont olyan mint te. Ekkor ut be a fajdalom, az eros serulesek, melyek remisztoek tudnak lenni.
-Igy akarod? Ha megunsz legyen vege? Ha masra vagyunk legyen vege? Egy veszekedes elronthat mindent? Majd lassan ujra elmenekulsz elolem vagy epp csak elloksz magadtol.. melyik? Miert nem hiszel mar azokba a mesekbe mint regen? Epp most ... - neztem le ra, majd vissza a plafonra. Erdekelt a valasza, hisz nem igy ismertem mint aki belenyugszik abba, hogy vege egy komoly kapcsolatnak. Ugy ismertem meg mint aki az igaz szerelemre vagyik es bar fel tole, akarja. Viszont most nem hallottam azt az igazi "akarom"-ot es ez engem is megrazott. |
Soha nem akartam szeretni senkit sem. Féltem az elmúlástól, a fájdalomtól, attól hogy egyszer valaki összefog törni. Ettől pedig annyira betegesen rettegtem, hogy ez lett végül a kapcsulatunk vége is Kellannel. Nem volt semmi okom a panaszra, mindent megkaptam amit csak akartam tőle, még többet is. Azonban féltem attól, hogy talán rosszul fogok kijönni ebből a dologból. -Még mindig rettegek.- betegesen féltem attól, hogy fájdalmat fog nekem okozni. S annak ellenére, hogy mindig annyira féltem, most itt fekszünk az ágyban és megint elkövetem azt a hibát, hogy szerelmes leszek belé. Mert így nem a legkönnyebb felejteni, az érzések megint csak lángra gyúlnak és én leszek az aki hoppon marad. Mert megváltozott. Minden. Semmi sem ugyan olyan, mint régen amikor boldogok voltunk mindketten. Kellan megtalálta az arany középutat, amelyből ő jön ki a legjobban. Míg én... Én voltam az aki mellékszereplő a történetben. Egy a sok közül, mert itt csak egy főszereplő van. Szemeimet lehunyva tűrtem minden egyes mozdulatot, mely mostanra már élvezetes volt, s nem olyan fájdalmas mint az elején. Egy-egy erősebb lökésnél felnyögtem, s Kellan hátába fúrtam a körmeimet. Nem érdekelt semmi és senki ebben a percben. A tökéletes perc a miénk volt. Ami egyszer elmúlik, mint minden. Csendesen néztem a plafont, mintha csak várnák valamire. Elmenjen. Talán erre volt szükségem, talán nem. Nem tudtam mi lenne a legjobb döntés ebben a helyzetben. Még jobban vágyok a fájdalomra, vagy elengedem őt. Mellkasom gyorsan emelkedett fel, majd le. Bordáim amúgy is kint voltak, de ahogy neki feszült a bőrömnek még jobban láthatóvá válltak a lélegzetvételemnél. Oldalra döntöttem a fejemet, s Kellre pillantottam. Fájdalom. Egyértelműen ezt akartam választani, csak had töltsek vele egy kis időt, kettesben. Odabújtam hozzá, fejemet a vállára döntöttem és csendesen pislogtam rá. -Nem lesz semmi a régi.- suttogtam magam elé, miközben mutatóujjammal apró köröket írtam le a mellkasára. -Játszuk a játékot, majd amikor bele ununk abba hagyjuk.- mert egyszer mindennek vége lesz, s talán nemsokára ennek is. |
-Ne sorold, reggel lesz mire befejezed - vigyorodtam el lassabra veve a tempot. Hosszan viszonoztam a csokot, viszont kisse vadabbul. Ilyenkor tudtam ki az Ur es az en voltam, en iranyitottam es minden ugy zajlott ahogy azt en akartam. Csak egy vigyor kuszott az arcomra amint a hatam kezdte karmolaszni.
-Viszont ha nem engeded, nem tudlak szeretni - sugtam ujra, majd gyors tempot diktaltam erezve, hogy hamarosan a veget jarom. Altalaban nem jarok vissza a csajokhoz, de O mas volt, viszont ugy ereztem most megerdemli ezt a tempot. Mar azt sem tudtam szed-e gyogyszert vagy valamit, mivel rajtam biztosan nemvolt gumi. Mielott elmentem gyorsabban mozogtam es erosebben mint elotte. Vegul csak egy enyhe nyogest adtam ki. Na igen, a nyogest a csajokra hagyom, ez esetben Stellre. Sosem voltam az a nyogos fajta, viszont a suru levego vetel mar kellett. Amint beleelveztem csak kifekudtem az agyra, leszallva rola. Eleg szaporan vettem a levegot, de ez csak termeszetes ezek utan. Hirtelen csend lett, ugyanis a menetnek vege, nemtudtam mit mondhatnek. Azt vartam, majd O szolal meg. |
[35-16] [15-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT![K N I G H T___lovaskollégium [rpg] - reopened 2020](/portal/knightlk/image/logo_1419176232.png "K N I G H T___lovaskollégium [rpg] - reopened 2020"){kind=logo}
-Ne folytasd.. ertem en... - vigyorodtam el fajdalmasan, majd amikor elfordult csak megpusziltam lagyan a vallat es felultem az agyon. Nos igen, most en talalkozhatok Mr Lutzal noi alakban. Nalam aztan mindig ott volt az a bizonyos "de" es nagyonis elveztem hasznalni. Azt hiszem en kene a legjobban ertsem a helyzetet, a menekulest a lanc elol, a kotottseget, hisz pont ilyen voltam, neha pedig vagyok. Szep lassan felalltam es feloltoztem, nem siettem el a dolgot, nem hianyoztam sehonnan, senki mas agyabol.