|
Témaindító hozzászólás
|
2013.08.23. 18:18 - |
 |
[122-103] [102-83] [82-63] [62-43] [42-23] [22-3] [2-1]
- Ez a sors fintora... - bólintottam egy grimasszal. - De ezt a nyugalmat semmennyi pénz nem tudná helyettesíteni. Unalmas, meg eseménytelen, de nyugodt - természetesen itt is folyton rám talált a dráma mióta csak ide jártam, elég volt hozzá csupán a kisujjam megmozdítani. Mégis itt voltak a lovak, a hosszú terepek, a nyugodt levegő... Piszok szerencsém volt, hogy kiszakadhattam a nagyváros mocskos nyüzsgéséből és az életem egy nagy szeletét itt tölthettem.
- Nagyon kedves tőled, de nem szeretnék hazamenni- mosolyogtam hálásan Maxre, kellemes meglepetés volt, hogy mennyire belegondolt a dolgokba, főleg, hogy tényleg próbált megoldást találni arra, hogy segítsen. Kétlem, hogy ezt a legtöbb itteniről elmondhatnám, bár velük nem is szoktam whiskyzgetni és lelkizni a tanáriban.
Magamtól nem kapott volna el a feszültség, inkább Maxé tapadt rám, mikor kopogtak, szófogadóan, amennyire halkan csak lehet mentem a nekem szánt sarokba, még a levegőt is visszatartottam, míg az ajtó nyitva volt. Vigyorogtam egyet, amint az ajtó újból bezáródott, úgy éreztem magam, mint egy rajta kapott gyerek, csak éppen meg sem fordult a fejemben, hogy bármi rosszon rajtakaphatnának. Edzőként tekintettem Maxre, de más volt, mintha már tinikorom óta edzett volna; nem ugyan az, nagyon nem. Előbb volt férfi, meg edző, és bár sejtettem, hogy őt valamivel jobban aggasztja ez a kis iszogatás, mint engem, nehezemre esett elfogadni, hogy tilosban járunk. Elvégre két felnőtt ember vagyunk, csak dönthetek arról, kivel és mit akarok csinálni.
- Pedig még nem is adtál rá igazán okot - léptem mögé és most rajtam volt a sor, hogy finoman megérintsem a hátát. - Nyugi - simítottam meg a lapockáját, még pár másodpercig rajt tartottam a kezem, mielőtt elengedtem volna, közben még közelebb léptem hozzá. - Akarlak, de nem szeretem az elutasítást, különben már megcsókoltalak volna - suttogtam a füléhez hajolva, úgy döntöttem akkora tragédia nem történhet, ha kiengedem a dolgot. Természetes, hogy akarom, egy kifejezetten attraktív, korban tökéletesen a célközönségemben lévő emberről beszélünk, és ha azt mondja, nincs köztünk valami bizsergés, az az elemi kémia, akkor magának is hazudik.
- És különben is, természetes, hogy átbeszéljük a mai borzalmas teljesítményem, nem? - tettem hozzá könnyedén és a kezembe vettem egy tollat az asztalról, azt forgattam az ujjaim közt, témát ugorva, és kerülve a kínos csendet. Azt gyűlölöm.
|
 - Szerencsés? Lehet. Viszont biztos sokan még szerencsésebbnek mondanának egy cégörökös lányt is. Vicces, hogy mindig találunk valamit, amin keresegni tudunk - szusszantottam, miközben a fejemet ingattam. Nagyjából ekkorra döbbentem rá, hogy milyen rég is beszélgettem valakivel valódi dolgokról. Az ember szinte észrevétlenül lenyom tucatnyi smalltalkot a nap folyamán, és jól esett végre úgy érezni, hogy valóban halljuk azt, amit a másik mondani akar.
- Szerintem ezen még ráérsz aggódni. Ha szeretnéd, elmehetek veled beszélni az igazgatóval. Tudom, nagy lány vagy és megoldod, de lehet hogy tudok segíteni egy hosszabb utazást is engedélyeztetni. A családodnak biztos szüksége van rád.
Igyekeztem minél hasznosabbnak bizonyulni. Csendben ültem, majd újra eszembe jutott, hogy az üveg után nyúljak, és igen nagy önuralom kellett ahhoz, hogy ne gyengüljek el. Máshoz se lett volna több kedvem, mint még pár kortyot legurítani, és az élet nagy dolgairól beszélni Rosemaryvel.
Hirtelen összerezzentem, ahogy zajt hallottam. Minden idegszálammal koncentrálva próbáltam elterelni a hangforrást az irányunkból, de a zaj hirtelen megtorpant az ajtó előtt. Halkan káromkodtam, és a kopogás hallatára felpattantam, és zavaros pantomim-mozdulatokkal próbáltam Roseot a belső sarok felé irányítani. A hirtelen felállástól kicsit megszédültem, de próbáltam azalatt a két másodperc alatt összekapni magam, amíg az ajtóhoz értem. Nagyot nyelve kinyitottam az ajtót, és hatalmas kő esett le a szívemről, mikor megláttam az egyik lovászt egy papírt szorongatva. Egy gyors köszönésszerűt mormogtam, majd a kérésének eleget téve aláírtam valamilyen jelenléti ívet, és az orra előtt becsaptam az ajtót. Belépve jeleztem Rosenak, hogy tiszta a levegő, és egy hosszú sóhaj következtében halvány mosolyra húzódott a szám. Mit művelek?!
- Ki fogok kapni miattad - csóváltam a fejem, majd visszaléptem az asztal mellé, és az idegességemet pakolásban igyekeztem levezetni. Ahogy elöntött az adrenalin, éreztem, ahogy egyre inkább a fejembe száll a pia. Örök belső harc; akárhányszor a felelőtlen, hedonista énem kerül erőfölénybe az elveket és szabályokat tisztelő énemmel szemben, az élet valahogy mindig emlékeztet arra, hogy itt az ideje megálljt parancsolni magamnak... |
Elgondolkoztam Max kommentjén, sokáig időztem el rajta; főleg az első felén, valami tudat alattiba sikerült belenyúlnia. Tudat alatt nagyon is jól tudtam, hogy ha Rodrick nem épül fel eléggé, vagy esetleg belemenekül a gyógyszerek és kábítószerek nyújtotta békébe, nekem ez a kis lovas álmom pillanatok alatt szertefoszlik majd, és kiemelnek innen, mehetek New Yorkba, és ténylegesen felköthetem a gatyám.
Talán még Heartot is el kell adnom, mert semmi időm nem lesz rá, és ő nem érdemli meg, hogy csak álljon egy legelőn, még annyi lehetőség van benne... erősebben rászorítottam az asztalra, belefehéredtek az ujjaim, lehúztam a maradék whiskyt és letettem a poharat magam mellé, hogy a másik kezemmel is megkapaszkodhassak, mielőtt az asztal kicsúszik alólam.
- Tudod, mázlid van - le kellett róla vennem a tekintetem, hirtelen túl sok lett az inger, azt hittem szétrobban az agyam egy pillanat múlva; kattogtam a bátyámon, a jövőmön, magamra akartam rántani Maxet, inni, meg sírni, röviden és tömören borzalmas volt. - Lovak közt vagy, igazából nyugodt az életed, megtartod az edzéseket, elviselsz néhány idióta diákot... Nekem meg már lehet, nincs is sok hátra ebből - grimaszoltam egyet. - Hogy is mondják, a sors fintora?- néztem újból Maxre, a whisky kicsit közelebb lökött felé, még jó, hogy olyan nagyon kapaszkodtam az asztalba. - Azt hiszem az egész élet ilyen. A sors fintora - vigyorodtam el kelletlenül. |
Tapintatos mosolyra húztam a szám. Úgy éreztem Rose jelen pillanatban könnyebnek találja, hogy ha idealisztikusan tekint a jövőre. A bátyja könnyen ellátja majd magát, sőt, el is bír majd egy top céggel. Volt egy sejtésem, hogy lesz még neki dolga otthon, elvégre feltételezhetően az apja nem akarja kiengedni kezei közül a családi bizniszt. Ugyan megvan az esélye a felépülésének, és bíznunk is kell a legjobbakban. Úgy döntöttem, nem vitatkozok vele, és egyetértve, közben tűnődve bólintottam.
Az emberek általában nem szeretnek belegondolni, hogy vajon éltek-e eleget, és ez alól én sem vagyok kivétel. Attól félünk, hogy nem fog tetszeni, mikor a realitás talaján vesszük számba életünket. Az utóbbi években sikerült összeszednem magam, miután életem legmélyebb gödréből kellett kimásznom. Általánosságban elmondhatom, hogy elégedett vagyok azzal, amit elértem. Mégis, egy kis, idealista énem csillapíthatatlanul többre és jobbra vágyik, és sokszor kísértenek a múlt hibái is.
- Szép elképzelés. Addig, amíg összeegyeztethető a valósággal - feleltem - Azt hiszem, szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy itt lehetünk és azzal foglalkozhatunk, ami a valódi szenvedély az életünkben - mondtam. Vicces volt, hogy egy olyan életút volt a lehetséges problémaforrás Rosenak, amiről mások álmodni sem mernek. A sors fintora. Rosera néztem, akivel egymástól pár centire, békésen ücsörögtünk az asztalon. Az boxok irányából közben horkantások, patadobbanások és a lovászok kiáltásai szűrődtek be. Egészen békés jelenet volt. És egyébként is felerősödnek a hálás érzelmek illuminált állapotban.
Ahogy előredőlt, a tekintetében megláttam a pozitív elképzeléseiben minden áron hinni akaró lányt. Úgy láttam, hogy a kezdeti zaklatottsága után viszonylagos nyugodtság tükröződött a szemében. Ezt szelíden mosolyogva nyugtáztam. |
Figyeltem a vonásait, láttam, hogy kattognak a fogaskerekek és próbáltam kiolvasni a tekintetéből, miféle gondolatok cikáznak azok mögött az őrületesen kék szemek mögött. Mikor az ajtó irányába nézett, futólag felszaladt a szemöldököm és a szívem nekiállt enyhe adrenalint pumpálni az ereimbe, és vicces kis gondolatokat az agyamba.
Elnevettem magam a megjegyzésén, vigyorogva ingattam a fejem és belekortyoltam a whiskybe, most már nem húztam le; nem volt kedvem kidőlni tőle itt helyben, és pár perc múlva fogom jobban megérezni az előző poharat is.
- Ez a nadrág is jól áll - paskoltam meg a combom. - de azt hiszem jobban, mint az a bizonyos nadrág - ismertem be kissé elhalkulva. - Azt hiszem, ettől voltam annyira ideges - sütöttem le a szemem, a whiskyvel szemeztem. - Persze, megoldanám - vontam vállat és újabb kortyot ittam, mosolyogva néztem fel Maxre. - Mindig megoldom. De azt hiszem, ez olyasmi, amit nem akarok megoldani. Nem akarok egész nap kosztümben intézkedni, meg embereket kirúgni, meg számokkal foglalkozni. Én mást akarok - újabb sóhaj, szórakozott mosoly szökött az ajkaimra, ahogyan a whisky is egyre inkább ellazított, talán picit túl hosszan, de végigfuttattam a pillantásom Maxen, tetőtől talpig, talptól tetőig. Mosolyogva saját gondolataim elpillantottam a másik irányba, beleittam újabb korty alkohol, még egy picit maradék az aljából. - És abból nem szeretek engedni - néztem vissza a szemébe és újból felé emeltem a poharam.
- Nézzük a jó oldalát, a családom gazdag, még ha tolószékbe is kerül, nem a legnagyobb tragédia. Tárgyalni ülve is lehet. Nem olyan fából faragtak minket, hog ennyi eltántorítsa - beszéltem, de kezdtem nem is figyelni a számon kicsúszó szavakra, már teljesen máshol jártak a gondolataim, csoda, hogy értelmes mondatokat raktam össze.
- Mindkettőnk jól jár, mert mind a ketten azt csináljuk majd tovább, amit akarunk. Ha jobban belegondolsz, mindegyikünknek csak a pillanat jár, lehet, hogy holnap mindennek vége. És én akkor nem akarok azon bánkódni, hogy nem tettem meg, amit akartam - hajoltam előre és hagytam, hogy a tekintetem elidőzzön Max vonásain, szabad kezemmel rámarkoltam az asztalra, mintha ha belekapaszkodnék, az megtartana. - Nem gondolod? |
Rosemary, a gazdag apuci kislánya. Ő a maga céljaiért küzd, a bátyja pedig azért, hogy elherdálja a családi vagyont. Az utóbbit viszonylag gyakori életútnak mondanám eddigi tapasztalataim alapján. Rose is valószínűleg megtehetné, hogy kényelmes semmittevésbe burkolózik, tehát legalább ezért elismerést érdemel. Még akkor is, ha feltehetőleg erősen megtámogatták anyagilag. A lányt mustrálva azon tűnődtem, milyen veszélyes játék is az amit csinálok. Manapság összefutnak a szálak, és ki tudja, lehet bekeveredek valamiféle kis játékába, amiből végül vesztesen kerülök ki. A pár korty whisky aktívan tette, ami a dolga, és az ital hatásával kooperálva tudatosan elnyomtam a vészjósló gondolataimat.
Mikor újabb kört javasolt, könyörgő tekintettel ránéztem. Sóhajtottam egyet, majd tűnődve harapdáltam a szám szélét. Nem vagyok normális, hogy a tanári szobában iszogatok egy diákkal. A zárra pillantottam, amiben a kulcs elfordítva pihent. Valószínűleg itt vagyunk a legnagyobb biztonságban. A kollégák pedig ilyenkorra már hazafelé tartanak... És mégis, a morális feladat felülír minden mást. Nemsokára úgyis mindenki megy a dolgára.. Nem, nem lesz semmiféle gond. Hátranyúltam, és újabb, ezúttal egy óvatosabb adagot töltöttem a pohárba.
- Álomszerűen hangzik - válaszoltam, mielőtt egy újabb kortyot gurítottam le a torkomon. Jóleső érzéssel töltött el, ahogy a whisky birizgálta a torkomat, és éreztem, ahogy gyülemlik a hő a fejemben.
- Ezután viszont lehet, hogy mégis neked kell majd viselned a nadrágot. Ez sem lehet könnyű, tekintve, hogy eddig valószínűleg teljes nyugalomban temetkezhettél a lovaslány-narratívába. Hogy érzed, készen állnál erre? |
Akaratlanul is elmosolyodtam a diákjaira tett megjegyzésen; őszintén mondta-e vagy csak azért, hogy ne érezzem magam annyira szarul az egész miatt, teljesen mindegy, mert a kívánt célt elérte vele.
Mikor a testvéréről kezdett beszélni, előrébb hajoltam a széken, érdeklődve hallgattam arcát fürkészve; hihetetlenül hálás voltam neki, amiért időt szánt rám, pont erre a két ember közt manapság olyan ritkán létrejövő intimitásra volt szükségem. Az én életemben legalábbis biztosan ritka, az enyém a két lépés távolság megtartásáról és a külsőségekről szólt kiskorom óta. Néha viszont annyira, de annyira felszabadító volt kimondani, amit tényleg érzek, és bár kifejezetten vágytam rá, hogy közelebbi kapcsolatba kerüljek Maxel, arra nem gondoltam volna, hogy majd vele fogok lelkizni. Rákényszerítve magam, vagy talán nem annyira, valamennyire megkönnyebbültem, amiért nem vonakodott annyira attól, hogy magáról is beszéljen. Talán nem volt annyira nagyon nagy kényszer.
- A testvérek erre vannak - értettem egyet vele apró mosollyal; a testvérek azok, akik sosem csalnak meg, soha nem válnak el tőled, sosem repülnek ki a családi fészekből, és végül eltemetitek egymást. Remélhetőleg minél később.
Felvont szemöldökkel figyeltem, mit csinál, elvigyorodtam az üveg láttán és talán még a pulzusom is megemelkedett. Igyekeztem nem rászorítani a pohárra, mikor követtem tekintetemmel a mutatóujját ajkaihoz.
- A tesókra - ismételtem utána, beharaptam a szám, majd én is megemeltem a poharat és nagyot kortyoltam; aztán még egy nagyot, és még egyet. Vártam egy pillanatot, mielőtt felálltam, közelebb léptem Maxhez és felé tartottam a poharam, várakozóan a szemébe néztem. Azt hiszem, jövök neki egy üveg whiskyvel.
- Talán évi két hetet szoktuk egymást látni - dőltem az asztalnak, majd magam mögé pillantottam és fel is ültem rá, lábam keresztbe tettem és egyik kezemmel megtámaszkodtam magam mögött. - Tudod, nincs nagyon közös témánk. Én lovagolni szeretek... - billentettem oldalra a fejem, a poharamra pillantottam. - ő meg a kokaint és a kurvákat - vontam vállat. - Igazából hatalmas szívességet tesz nekem azzal, hogy van. Ő átveszi apától az irányítást majd a cég felett, én meg élhetem Lovas Barbie álmait. |
Kihúztam egy széket, majd egy kicsivel arrébb tőle srégan megforgattam, így félig szemben, félig egymás mellett ültünk, majdnem egy síkban. Hátra dőltem, és a hátam mögött álló íróasztalra támasztottam a könyökömet, és közben figyeltem, ahogy a kis műanyagpoharat gyűri a kezében. Volt valami felszabadító abban, hogy betekintést nyerhettem Rose belsőbb világába is. Emlékeztett arra, hogy mindannyian emberek vagyunk, és megvannak a közös élményeink, közös fájdalmaink, és hogy mindenkinek megvannak a gyengepontjai. Rose tökéletesen illett azon emberek közé, akik szárnyaltak a 21. században; magabiztos, törtető és céltudatos volt, mégis meg tud törni ez a kikezdhetetlennek tűnő pajzs, ha a szeretteiről van szó. Az utolsó napfények egyenesen az ablakon sütöttek be, és pár pillanatra elidőztem a látványon, ahogy átvilágított a hajzuhatagán, szinte egy glóriát vonva köré.
Halkan felnevettem a megjegyzésén, a mosoly pedig lassan olvadt le az arcomról. Hirtelen beugrottak az emlékek, mikor a legdurvább versenyszezont gyakorlatilag végigittam, és sajnos nem jókedvemből. Azóta megtanultam kezelni a kapcsolatom a piával, mégis tudtam, milyen jó érzés tud lenni mikor az ember szar passzban legurít pár pohárral, és egy kicsit könnyebb lesz a szíve.
- Tudom, miről beszélsz. Sajnos ez a taktika sem működik hibátlanul. Miattam ne parázz, még így is jobb társaság voltál, mint a saját diákjaim - közöltem egy óvatos mosoly kíséretében.
Újabb emlékek törtek bennem elő, mikor a testvéréről kezdett beszélni. Át tudtam érezni a helyzetét. A bátyámmal évek óta nem beszéltem, de a szíve mélyén mindig reménykedik az ember, hogy nincs egyedül a világban, és szükség esetén legalább a testvérére számíthat.
- Sajnos ez ismerős szitu - sóhajtottam halkan, majd egy pár másodpercre lesütöttem a szemem - Sosem voltam jóban a bátyámmal. Nincs semmi izgi sztori, szimplán sosem volt rám kíváncsi. Persze a nagy korkülönbség sem segített a helyzeten. A szüleim mindig is kérdőn álltak a helyzet előtt, egyszerűen csak sosem alakult ki kötelék köztünk. Viszont szerintem akármennyire szarban vagytok, mindig gondoltok egymásra, akármi legyen. Legalábbis engem sokáig ez a gondolat vigasztalt - néztem rá egy szomorú mosoly kíséretében. Egy pár másodpercet elidőztem így, majd észbekaptam, és a combomra csapva felpattantam.
- Ha már így vidámkodunk.. - kinyitottam a szekrényemet, a felső polcról lekaptam egy üveg Jacket. Gyors mozdulattal elemeltem az asztalról a lány poharát, és egy, talán a kelleténél nagyobb adagot töltöttem belé. Odanyújtottam neki, a mutatóujjamat pedig az ajkamhoz emeltem.
- A tesókra - kiáltottam fel, koccintásképp pedig a poharához érintettem az üveg nyakát, és meghúztam. |
Néma bólintással válaszoltam, kínban voltam; én soha nem voltam bizonytalan abban, mit akarok, és most ez az örökös magabiztosság picit megingott, méghozzá nem csak magányomban, hanem valakinek az orra előtt. Egy kis hang biztosított róla, hogy nem nagy probléma, Max nem ismer annyira, csak nem veszi észre, egy másik hang pedig lebaszott, hogy most ez a legkisebb problémám a világon. Vagy nem?
Míg a férfi bevitte a lovam, szót fogadva kint maradtam, tekintetem elkalandozott az istálló környékén; a falakat vörösre festették a búcsúzó napsugarak, a madárcsiripelés elhallgatott egyelőre, békés csend telepedett a környékre, amit csak a lovászok léptei és a lovak halk, nyugtató ropogtatása töltött be. Jó helyen vagyok, akár ki is zárhatnám a külvilágot. Ennél ideálisabb hely nem is lehetne, nem?
Szó nélkül követtem Maxet a tanáriba, magam elé bámulva forgattam a poharat a kezemben, finoman benyomtam a puha anyagot az oldalán, majd beleittam.
- Azt hiszem, valami erősebb most többet érne - szakadtam ki a lassan körém épülő buborékból és Maxre néztem. - Mármint, köszönöm - emeltem meg a poharat és még egy kortyot ittam. - Nem tudom... azt hittem, hogy ha edzek, akkor olyan lesz, mintha nem történt volna semmi. Vagy legalább másra tudok koncentrálni. Tényleg nem akartam ezzel elbaszni az idődet - a legtöbb tettemért soha nem kértem bocsánatot; túl büszke voltam hozzá, inkább tépjék le mind a tíz körmöm, mint, hogy beismerjem, hogy hibáztam. De ha az edzéseimről és a lovamról volt szó, sikerült elvonatkoztatnom a dolgoktól. Mindennel, ami a lovakkal és a lovaglással kapcsolatos, így voltam, azt hiszem tudatosan is menekültem ebbe az életbe a new yorki helyett. Így nem rohadtam el teljesen belülről.
- Sosem álltunk túl közel a bátyámmal, igazából azt sem tudom, hogy megrázott-e vagy sem. Vagy még nem esett le, nem tudom, olyan furcsa az egész - a fejemet ingattam, letettem a poharat az asztalra. - Vannak testvéreid? |
Lassan lépdeltünk vissza az istálló irányába, mindkettőnk tekintete a földet pásztázta, én pedig a szemem sarkából próbáltam szemmel tartani Roseot. Már lefelé ment a nap, aminek a pirosas fénye mindent beborított, amerre szem ellátott, ez pedig egy kicsit csillapította a belső feszültségemet. Imádom a naplementéket. Egyik kezemmel az azóta lecsillapodott telivér szárait szorongattam, a másikkal a zsebemben matattam, és tudattalanul gyürkésztem az ujjaimat. Szinte vágni lehetett a feszültséget, és a kínszenvedve, csendben múló percek alatt folyamatosan kattogott az agyam azon, hogy mi pontosan a feladatom mint edző és mint ember, hogy segíteni tudjak.
Meglepődtem a kérdésén, hiszen eredetileg a felajánlásomat formalitásnak szántam, hiszen őszintén nem gondoltam volna, hogy bármivel is hozzá tudnék járulni a helyzet orvosolásához. Mivel nem annyira ismertem a lány kapcsolati rendszerét a kolin belül, elképzelhető volt, hogy csak szüksége van valakire, aki meghallgatja.
- Te voltál ma az utolsó - válaszoltam, ahogy beértünk az istállóba. Elvétve járt erre ebben a napszakban bárki is, főleg a lovászok voltak itt, akik most kezdték meg az esti abrakolást. Megkértem Roseot, hogy várjon meg a bejáratnál, majd gyors léptekkel a boxába vezettem Heartbreaket. Gyakorlott mozdulatokkal leemeltem a felszerelést róla, majd a lovász gondjára bíztam a továbbikban. Visszafelé haladva előkotortam a zsebemből a tanári ajtaját, jobb híján gondoltam felajánlok a lánynak egy pohár vizet. Bent leültettem az asztal elé, és az ablak alatt álló kis automatából töltöttem neki hideg vizet egy műanyagpohárba. Szóra nyitottam a számat, de lassan becsuktam, majd egy kis gondolkozás után megszólaltam. - Szeretnél beszélni? |
Láttam, ahogy boldogan eljátszadozik a fejlődés gondolatával. Céltudatos és a lehetőségeket kíméletlenül kihasználó lány képe alakult ki a fejemben, bár nem volt egyedül ezzel egy ennyire teljesítményalapú sportágban. Mégis, úgy tűnt, ő semmilyen körülmények között nem szándékozik a legjobbtól kevesebbel beérni.
A megjegyzésén egy pillanatra összeráncoltam a szemöldököm, majd arckifejezésemet gyorsan ellágyítottam. Általában nem ilyen reakciót várok valakitől, akinek a szabadidőmet ajánlom fel szívességből.
Megköszörültem a torkom, majd előkaptam a zsebemből a telefonom, feloldva azt megkértem Rose-ot, hogy írja be a telefonszámát. Megígértem neki, hogy keresni fogom, amint letisztázódott az órarendem. A közeledő versenyszezonnal több órát kellett vállalnunk, így inkább tőle vártam, hogy alkalmazkodjon.
- Amint többet tudok, kereslek, és egyeztetni tudunk - mondtam, majd a visszakapott telefonomba a száma mellé írtam a nevét, és elmentettem. Pár pillanatra elidőzött a tekintetem a telefonon, majd a zsebembe csúsztattam, és a lányra néztem.
- Ne haragudj, de nekem most rohannom kell. Öröm volt - közöltem, megsimítva a mellettünk álló mén nyakát. Búcsúzás után gyorsan elslisszoltam mögötte, ügyelvén, hogy véletlenül se érjek hozzá, nem akartam túltolni a tapizást - Pár napon belül kereslek! - kiáltottam vissza, ahogy kiléptem az istálló bejáratán. Gyors léptekkel a pályákf elé vettem az irányt. Kíváncsian, és egészen izgatottan vártam az események folytatását. Egyrészt szakmailag is mindenképp tanulságos lesz, hisz nem a saját diákjaim közül való Rose, akikkel már könnyen megy a közös munka. Nem tűnik kifejezetten egyszerű esetnek sem, céltudatos és öntörvényű természete pedig még okozhat problémát a későbbiekben. Arról nem is beszélve, hogy akár tudatosan csinálja akár nem, tehetséggel találja meg a férfiemberek gyengepontjait. Ahogy odaértem a pályához, igyekeztem ezeket a gondolatokat kiverni a fejemből, és a munkára koncentrálni, ami nem bizonyult feltétlen egyszerű feladatnak.
/Max el/ |
Mosolyogva hallgattam, már most elfogott az izgalom. Imádtam fejleszteni magam, jobból jobbá, majd a legjobbá válni, az "elmegy" nálam sosem volt opció. Max első benyomása pedig ígéretesnek tűnt, legalább annyira, mint amennyire a fantáziámat birizgálta.
- Te aztán tudod, mivel motiváld az embert - vigyorodtam el a mondandójának a befejezésére; tudtam, hogy túlzott, de azért megnéztem volna a jelenetet.
Míg ő elvitte a nyerget, én a zablát mostam le, visszaakasztottam a kantárt a helyére. Hagytam, hogy az agyam pár pillanatra kikapcsoljon és a friss élmény helyett az istálló zajai töltsék be, a lovak neszezése, a lovasok beszélgetése, a folyosón koppanó csizmák és paták.
Felnéztem rá, amikor hozzám ért, egy pillanatra az illata elnyomta az istálló szagait, elmosolyodtam magamon és inkább Heart kötőfékének feladásával kezdtem foglalatoskodni. Csak belerohantam klisé-szexi edzőbácsiba.
- Ahogy szeretnéd, gondoltam kisegíthetjük egymást valahogy... de jól van, akkor legyen így- fordultam felé, a vezetőszár végét lazán egyik kezembe fogva. Heart alig pár centivel állt mögöttem, emelt fejjel, izgatottan figyelte a körülöttünk közlekedőket. - És mikor érsz rám? |
Nem nagyon figyeltem oda az időjárást éltető szavaira, mivel agyi kapacitásomat arra fordítottam, hogy próbáljam kitalálni, mégis hogy tudnám belepasszírozni az órarendembe ezeket a kis különalkalmakat. Mikor észbekaptam, már az istálló előtt álltunk, kisebb bűntudatot éreztem a nemfigyelésem miatt, és érdeklődően hallgattam, mikor a terveiről kezdett mesélni. Igazából nem volt különösebb okom arra, hogy elutasítsam a felkérést, viszont egy belső hang bennem egyértelműen ellenkezett. Erre tudatosan nem figyelve feleltem:
- Szerintem mindenképp megoldható. Sőt, szerintem jó néven vennék a szakágvezetőid a külön munkát - lobbiztam saját magam. Álltam a szemkontaktust, amit bár magamnak is fájt bevallani, de minimális izgalommal töltött el - Már ha nem fogadják árulásnak. Ki tudja, a végén még olyan ugrót faragunk belőled, hogy térden állva fogok könyörögni, hogy légy a versenyzőm - néztem rá szórakozva, majd arrébbléptem, hogy leemeljem a ménről a minimálisan átizzadt alátétet és nyerget. Beléptem a nyergesbe, ahol a kis táblákkal ellátott nyeregtartók közül megkerestem a Rosemary névhez tartozót. Heartbreak. Egy hümmögés kíséretében ízlelgettem a ló nevét, amit kifejezetten jópofának találtam. Visszaléptem az istálló folyosójára, ahol már koránt sem volt olyan nyugodtság, mint egy órával ezelőtt. A legtöbb diák órára készülődött, mi pedig nem különösebben zavartattuk magunkat azzal kapcsolatosan, hogy teljesen elálljuk a bejáratnál az utat. A nyergesből kilépve közelebb léptem a lányhoz, és a mellkasom időnként megérintette a vállát, mivel próbáltam egy kicsivel nagyobb átjárást biztosítsak a mellettünk elhaladóknak.
- Viszont azt ne gondold, hogy ezért cserébe bármilyen ellenszolgáltatást várok. A kollégium diákja vagy, természetesen szívesen segítek. |
 Egy hangos horkantással konstatáltam, hogy hasonlóképp történtek az események, mint ahogy Max arcából ítélve elképzelhetőnek tartottam.
Miután figyeltem az arcát összerándulni majd újra mosolyra húzódni jóízűen felnevettem, a kommentje már csak hab volt a tortán.
-Semmi gáz- csóváltam a fejem.- Megszoktam az ezzel járó népszerűséget- vigyorogtam rá és a bűzölgő kupacra pillantottam, azután vissza a férfira. Idősebb volt nálam, de sosem származott a korkülönbségből problémánk vagy egyet nem értés. Ez lehetett talán azért is, mert az évek alatt igen sokat komolyodtam Marcus -isten nyugosztalja- mellett aki hosszú időn át főlovászként vezette a többi alkalmazottat. Mindig is inkább vele lógtam mikor már végre benőtt a fejem lágya és rájöttem, hogy az addigi viselkedésem nem sok jóra vezet.
Itt végre rátaláltam a jó útra és megtettem mindazt amit otthon nem lettem volna képes. Befejeztem a középiskolát és végre elkezdtem értékelni a jó dolgokat körülöttem, megtanultam közdeni azokért akik fontosak nekem. Jelenleg Little Joe volt az első ilyen a listámon. Az emberek? Nos akármennyire is közel álltak hozzám például az épp most jelenlévők. Valahogy sosem éreztem igazán, hogy közéjük tartozok. Az én napjaim másképp teltek és az én fejemben más gondolatok tették tiszteletüket. A nap végén ők más célokat tűztek ki, a nap elején nekem más feladatom volt...
-Craig-üdvözöltem őt egy baráti pacsival ahogy azt a nagyfiúk szokták.
-Csodás reggel?-ismételtem meg a kifejezést amit használt, és igazán bolondos arccal, kissé kérdő hangnemmel leginkább Maxnek szegeztem ezt a mondatot.-Már akinek...-cukkoltam tovább majd ismét Cragre tekintettem, aki az almaléről, mint csodaszerről tartott előaadást.- Az ő korában már nem biztos..-csóváltam a fejem... Max egyszerűen túl jó alanynak bizonyult most arra hogy ugrassuk, hiszen alapvetően sem volt az a fajta aki így elengedni magát egy -egy kint töltött este folyamán.
S mint tudjuk aki éjjel legény, annak kijár ez másnap.
-Nagyon szívesen megnéztem volna, ezt az estét...-sóhajtoztam megjátszott sajnálkozással s aztán Craihez fordultam aki Maxwellről érdeklődött.
-Nem volt vészes. Kicsit sok az energiája a kicsikének...-vontam aprót vállaimon. - De tudod, azzal kedves akitől az ételt kapja- vigyorodtam el majd a talicskára néztem. A kellemetlen szag lassacskán betöltötte az egész istállót így jobbnak láttam tenni végre valamit ez ellen.
-Nah jolvan srácok, tegyétek a dolgotokat-zártam rövidre a beszélgetést, hiszen lassan meglincseltek a még erre lézengők a tömény szagok miatt.-Jó edzést-pillantottam Craigre.-Te pedig mindenképp próbáld ki azt az almalevet testvér.-kuncogtam tovább majd könnyedén továbbindultam dolgomra.
THE END |
Épp legmélyebb gondolataim között cikáztam, mire egy ismerős, öblös hang emelt vissza a való élet fájdalmat létébe. Feleszmélve résnyire kinyitottam az egyik szemem, majd amint megláttattam a Devon gunyoros képét, reflexszerűen mosolyra húzodott a szájam.
- Hibátlan számítások, barátom - vigyorogtam, miközben felemelkedtem rögtönzött nyugvóhelyemről, hogy megszorítsam a kezét. Egyenesen a maga előtt pihentetett talicska fölé hajoltam, melynek tartalma a legnagyobb jóindulattal sem volt rózsaillatúnak nevezhető, és a trágya egyébként a mindennapjaimhoz tartozó, otthonérzetet keltő szaga ekkora koncentrátumban jelen helyzetemben nem volt a legjobb kombó. Reflexszerűen eltorzult az arcom, és hangosan fújtattam.
- Bocs. Semmi személyes - néztem komolyan az arcába, majd elröhögtem magam.
Szerettem a sráccal való összefutásainkat. A kezdetektől fogva nyitott volt irányomba, és igyekeztem kimutatni felé a hálámat. Képes volt szinte bármikor feldobni. Eltűnődtem, vajon kölcsönös-e a szimpátia. Úgy éreztem, jól kijövünk, de többször úgy éreztem, valamilyen szinten ezalatt a pár év alatt még mindig kívülállóként kezeltek. Valószínűleg nem jártam volna jól, ha továbbviszem ezt a másnapos gondolatmenetet, ezért örömmel tekintettem fel, amikor meghallottam egy újabb hang közeledtét. Éreztem, hogy most sem úszom meg kommentár nélkül, pedig őszintén reméltem, hogy sikerült magam annyira összeszedni, hogy ne a másnapos legyen az a jelző, ami üvölt rólam. Mosollyal köszöntem meg a tanácsát, majd Craigen állapodott meg tekintetem, és hallván, hogy nem hozzám intézi következő szavait, ismét elmerültem a mai reggelen furcsa módon elmélkedős belső világomban. A srác állkapcsán pihentettem tekintetem. Alapvetően, mint az emberekhez általában pozitív szálak fűztek, mégis volt egy minimális konkurencia amit éreztem vele kapcsolatosan. Úgy éreztem, hogy nincs túl sok értelme. Mégis, valószínűleg hasonló korunk miatt fontosnak tartottam, hogy a csúcson érezzem magam. Észbe kaptam, mikor ilyen gondolatok sodródtak a fejemben. Nem volt túl jellemző volt rám magam másokhoz való hasonlítása. Furcsa, gondolom túl sok tesztoszteron jutott a mai reggelre. Nem ez volt az első dolog, amit furcsálltam a viselkedésemben mostanság. De úgy voltam vele, ezen ráérek később is tűnődni. Tekintetemet Devonra fordítottam, aki Craig ménjéről tájékoztatta a fiút. |
A korán kelés soha nem volt az erősségem, de azóta mióta mellékesként dolgozom egy építészeti cégnél még kevésbé lett az. A napestig való rajzolás állandó bedagadt szemeket eredményeztek. Sötét karikákat a szemem alatt. Ma azonban frissen és üdén ébredtem. Egy adag kávé és a reggeli után magamra erőltettem egy farmert, az edzőcipőmet és egy kék pólót, majd felkaptam a kulcsaimat a félig iroda-félig lakás folyosóján lévő tálkából és kiléptem a vakító reggeli napfénybe. A tavasz cudar hideg tud még lenni, ennek ellenére Max igényli a reggeli mozgást is ha délután dolgozunk. Még akkor is, ha csak terepre megyünk. Ma azonban csak egy lightos futószáras edzést terveztem, vagy az is lehet, hogy csak kicsapom a legelőre had fusson amennyit szeretne.
Az istállóba érve azonban nem az a látvány fogadott amire számítottam. Komplett csoportosulás ült és állt a szürke sportló boksza előtt. - Azt hiszem hosszú volt az éjszaka, vagy megmérgezett az épp aktuális csajod. Akármi is jó szarul festesz Max. – néztem rá. Korban közelebb állunk egymáshoz, mint a legtöbb itt lézengő fiatallal. – Helló Devon. – köszöntöttem őt is egy pacsival. – Mi a helyzet ezen a csodás reggelen? – érdeklődtem mind a két féltől. – Max a gyomrodra a konyhán biztos találsz valami hideg almalevet. Eskü minden alkalommal beválik. – tanácsoltam. A régi motoros Devonra néztem. – Minden rendben volt Maxwellel? Nem volt egy köcsög ma reggel? – érdeklődtem. Újabban egészen fura szokásai alakultak ki ennek a jószágnak. Biztosan az unalom miatt, amit az eredményez, hogy nem tudtam annyi edzésre eljönni mint amennyit amúgy beiktattunk a versenyszezonra való felkészülésbe.
|
A nap nekem sosem a kellemes 7-8 órai ébresztővel indult, már hosszú évek óta a 4 órai csörgés képezte a regeli rutinom elsődleges pontját. A lovak mellett sosem vol pihenő vagy rosszullét, ez persze elég sokszor jelentett problémát, főleg az első pár évben, miután idekerültem. Visszagondolva ez már úgy tűnt mintha nem is ebben az életben történt volna velem.A lovaskollégium annyira összefort a létezésemmel, hogy nem tudtam volna a napi boksztakarítás nélkül elképzelni a mindennapjaim, az újabb és újabb javítanivalókról nem is beszélve. Hiába tűnt minden napom ugyanolyannak, egyik sem telt ugyanúgy.
A reggelem mégiscsak a szokásosnak ígérkezett. Már túl voltam az etetésen, akiket ki kellett vinnem már kint voltak az első lelkes lovasok is megjelentek majd el is tűntek már a pályákra igyekezve. Nem volt csúszás, fennakadás, rendkívüli esemény, egy egyszerű szombati napnak néztünk elébe. Egyre több üres boksz szabadult fel, melynek oda nem tartozó illatozó melléktermékeivel már megtöltöttem egy újabb talicskát. Mikor ezzel elindultam, hogy megszabaduljak a bűzölgő tartalmától egy furcsa jelenség várt a folyosón.
- Nem egy megszokott látvány- hangosan puffant a talicska a folyosón ahogy megálltam Max előtt. Kesztyűmet lehúztam a kezeimről, amúgy is épp felforrni készült a agyvizem.
Mióta itt tanított mondhatni jóban voltunk már, de ahogy telt múlt az idő egyre többet beszélgettünk Maxszel az egyik díjugrató edzővel. Így viszont még sosem láttam. Ahogy nagynehezen kinyitotta szemeit láttam az értetlenséget átsuhanni az arcán ami a valószínűleg a kellemetlen szagoktól hamarosan összerándult.
Ekkor már kirajzolódott gondolataimban az estéjének lehetséges forgatókönyve.
-Ha nem ismernélek azt mondanám ez sok pia és minimum egy nő, de remélem nem ilyen arcot vágnál ha az utóbbiból is kijutott volna- mélyről férfias és bugzuta kacajt hallattam majd a kesztyűk alól előbukkanó tiszta kezemmel köszöntöttem. |
Egy viszonylag átlagos szombat reggelre virradott, és hál' Istennek a tavasz bekövetkeztével a természet is egyre aktívabban részt vett az egymás után döcögő napok feldobásában. A hűvös, reggeli napsugár belepte a birtokot, amit még örömmel is konstatáltam volna, ha egy kedves sugárnyaláb épp nem süt közvetlenül a borostás arcomba, ami ennek hatására, mintha bármiféle megoldással szolgálna, morcosan összerándult. Pár órás, cseppet sem pihentetőnek nevezhető alvásom után a reggel is hasonlóan alacsony színvonalon indult, és esélyem sem volt a tavasz pompáját értékelni, mert első pár pislantásomat követte a gyomromból érkező szörnyű kavargás. Ez bizony kiparancsolt az ágyból, akárhogy is tiltakozott ellene testem minden porcikája, és szörnyű szenvedések közepette kikászálódtam a meleg bástyát nyújtó, pihe-puha ágyamból. Mivel az érzékszerveim többé-kevésbé csődöt mondtak az előző hosszúra nyúlt éjszaka hatására, az intuícióimban bízva próbáltam eltalálni a fürdőszobámba, ahol térdre zuhanva egy viszonylag rövidnek mondható szessön után a gyomortartalmat bámultam, ahogy szépen lassan diffundál a vécékagylóban. Pár perc hősies küzdelem után összeszedtem magam, és betántorogtam a zuhanykabinba, ahol próbáltam a hűvös vizet a fiziológiai funkcióim beindítására ösztökélni, több-kevesebb sikerrel.
A következő percekben egy fokkal frissebben és tudatosabban rángattam magamra a galléros pólómat és a kockás lovaglónadrágomat. Ha már az egyértelmű jeleket nem tudom palástolni, amennyire tudtam igyekeztem összeszedettnek tűnni, legalább a diákjaim előtt. Szégyelltem magam, általában jellemző rám, hogy tartom a mértéket. Ugyan szeretek szórakozni, de figyelni szoktam arra, hogy mindig tudatosak legyenek a cselekedeteim, amióta itt tanítok, azóta akaratlanul is érzem a példamutatás felelősségét.
Mikor már úgy-ahogy elégedett voltam a küllememmel, cseppet sem úrhoz méltó módon felkaptam egy asztalon pihenő másnapos fél szendvicset, és útnak indultam. Pár perc múlva mélyen megbántam előbbi döntésemet, de kitartóan álltam, és szinte fizikailag segítettem a gyomorszájam összeszorítását, mivel nem akartam ezzel a pár falattal a csinosan kövezett úton szembetalálkozni. Megszaporáztam lépteimet, és céltudatosan Jackie boxa felé vettem az utamat. Elvétve találkoztam pár diákkal, aminek hálát adtam, és a kontaktot kerülvén mormogtam 1-2 jó reggeltet. Amint a lovam boxa elé értem rádöbbentem, hogy tulajdonképpen nincs konkrét tervem a délelőtt eltöltésére. Odadugtam a kezemet a mén puha orrához, mire az üdvözlésképp meleg levegőt fújt a tenyerembe. Mindenesetre az elmúlt fél órában erőt adott a hamis tudat, hogy halaszthatatlan feladatom lejutni az istállóba - gondoltam. Nem mondom, hogy jobban esett a csípős reggeli időben az istállóban dekkolni mint az ágyamban épp a másik oldalamra fordulni, mindenesetre törtem a fejem, vajon hogy üthetném el viszonylag hasznosan ezt a pár órát. A testemben újra mozgásba lendültek a fájdalomhullámok, így megkapaszkodtam a vasrudakban. Felkaptam egy, az állás előtt heverő vödröt, majd fejrefordítottam, és a kelleténél nagyobb erővel lehuppantam rá. Hunyott szemmel hátradöntöttem fejemet a boxfalra, és erősen az élet szép dolgaira koncentrálva vártam a megváltást. |
 - Csak Zoé elég nyugtalan tud lenni, meg minden... - motyogtam magamban, de mondatom utolsó felét elharaptam. Nem is voltam benne biztos, hogy Dan hallotta, amit mondtam, főleg, hogy rá sem néztem, hanem zavartan babráltam Zoé kantárjával, ami tökéletesen rendben volt. A ló sem értette, hogy mit igazgatom, ezért felvetette a fejét. Egy pillanatig csúnyán néztem rá, de muszáj volt elmosolyodnom. Egymás mellett vezettük a lovakat, mi mentünk a legszélén. A pályát megpillantva nagyot dobbant a szívem. Ekkor vettem észre, hogy Alison lova izgatottan kapta felé a fejét. Csodáltam, hogy Zoé nem kezd el őrültködni. Ezt persze rosszul gondoltam, mert amint megpillantotta Alison lovát, ő is elkezdte rázni a fejét. - Csss - suttogva szóltam rá, abba is hagyta feje dobálását, de elég sok erő kellett, hogy visszatartsam. Közben hallgattam, amit Dan mondott. Szegény, nagyon sajnáltam, de nem mertem neki részvétet nyilvánítani, mert éreztem, hogy nem akar beszélni Cargo sérüléséről. Mindig is csodáltam a sárga mént, reméltem, hogy hamar felgyógyul. Aztán Dan a csikóról szólt még, én pedig jobban próbáltam szemügyre venni. - Most megnézzük edzés közben is - fűztem hozzá halkan. Ennél már csak az lett volna kínosabb, ha megkérdezem, hogy hogyan hívják a csikót. |
 Végigsimítottam a mén nyakán. Meglehetősen nyurga állat volt. Nem volt túlságosan izmos, ezért engem is meglepett az, hogy mennyi erő lakozik a hosszú lábaiban. [íme az alany]
- Dehogy, épp ellenkezőleg! Ha valaha is versenyezni akarnak vele, meg kell szoknia a többi lovat maga körül. Egyedül a pályán nehezen tudna futni - mosolyogtam a lányra, majd miután Alison is befutott húztam még egy lyukat a hevederen. Egymás mellett vezettük a lovakat a kavicsos úton. Hallani lehetett, ahogy a fagytól nedves kavicsokról lecsúszik a patájuk, és ez is nagy mértékben segített ráhangolódni az edzésre. Nem volt senki a pályán, mint ahogy számítottam rá. Pár órával később hatalmas tumultus lesz, amit általában próbálok elkerülni. Most pedig muszáj lesz, hiszen én tartok edzést.
- Cargo lesérült - feleltem röviden. Igazából nem szeretek róla beszélni, mert csak felidegesítem magam azzal a ténnyel, hogy meg tudtam volna előzni a sérülést - Az egyik kedves ismerősöm pedig megkért hogy foglalkozzak vele - Ahogy megláttuk a pályát, a két csikó nyugodtan lépkedett egymás mellett, a rutinos Dragon pedig fejét felkapva táncolt szinte helyben. Képtelen voltam elnyomni egy mosolyt, kissé kaotikus látvány volt - Egyébként nem rossz kis ló. Látok benne valamit. A tavaszi szezonig marad itt, aztán pedig átkerül Kentuckyba, nagypályára. |
[122-103] [102-83] [82-63] [62-43] [42-23] [22-3] [2-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT![K N I G H T___lovaskollégium [rpg] - reopened 2020](/portal/knightlk/image/logo_1419176232.png "K N I G H T___lovaskollégium [rpg] - reopened 2020"){kind=logo}
