|
Témaindító hozzászólás
[85-66] [65-46] [45-26] [25-6] [5-1]
 Pár pillanatig nem törtem meg a ránk telepedő csendet, csak fürkésztem Max pólójának anyagát, hátha valami furcsát pillantok meg rajta és rájövök, hogy ez az egész egy rossz álom, de sajnos nem történt ilyesmi. Kénytelen voltam újra a szemébe nézni, nem számítottam rá, mekkora zavar fog visszapillantani rám. Nagyot sóhajtottam, elszámoltam magamban még ötig, próbáltam újabb erőszemcséket gyűjteni, nem tudtam eldönteni, melyikünk érzi magát kellemetlenebbül a jelenleg ránk jutó szerepben.
- Meg is halhatott volna, végülis nem történt tragédia- emeltem meg az állam, magamat jól esett hitegetni, bármekkora hazugság is volt, ami kibukott a számon. Nem történt tragédia? Ez jó volt... Esetlen próbálkozás is volt rá, hogy összekaparjam magam Max előtt. Gyűlöltem gyengének látszani, lehetett is bármennyire indokolt, soha nem éreztem magam olyan védtelenül, mint az ehhez hasonló pillanatokban. - Az én lovam, én rángattam ki, és... jó, rendben - adtam meg magam, mikor leesett, hogy talán most tényleg az lesz a legjobb Heartnek, ha nem én matatok remegő kezekkel körülötte. - Csak... menjünk - ráztam meg a fejem, megpróbálva eltüntetni belőle az ideget. Még egy pillantást vetettem Max arcára, majd elindultam az istálló felé, lassan, igyekezvén nem túl megsemmisülve érezni magam.
- Mikor van a következő órád? - adtam fel a már percek óta bennem dúló harcot, de nem néztem a mellettem lépdelő férfira. Eszem ágában sem volt olyan helyzetbe sodorni, ami mindkettőnk számára kellemetlen, valamiért mégis afelé akartam terelni a dolgot; nem szokás az ilyenkor tett "ha bármiben segítheteket" komolyan venni, most valamiért mégis azt terveztem. |
 Menekülve elnéztem az előttem álló mén fara fölött, amint meghallottam a hírt, és egy lassú, halk szusszanást engedtem ki a tüdőmből. Rögtön értelmet nyert az érezhető feszültség, és azon pörgött az agyam, hogy-hogy nem mondta le a mai alkalmat rögtön, mikor megtudta a fejleményeket.
Ezzel párhuzamosan a bennem gyülemlő pánikot próbáltam féken tartani. Önző dolog ilyenkor is magammal törődnöm, mégis szorongtam az ilyen helyzetekben. Keservesen próbálok mindig mindenkinek támaszt nyújtani, mégis úgy érzem, szavaim üresen konganak, valódi segítséget pedig képtelen vagyok adni. Persze ilyenkor mondják, az számít, hogy ott vagy a másiknak, mégis feszengek amiatt, hogy úgy érzem, a másik egyedül marad az érzéseivel, miközben én azokat a buta mondatokat ismétlem, amit ilyenkor "illik mondani"
- Rose.. Nagyon sajnálom - Ennyit sikerült néhány maratonhosszúságú másodperc után kinyögnöm. Bárcsak tudnék olyan dolgot mondani, amitől valóban jobban érezné magát, de persze ez jelen helyzetben teljesen reménytelen. Visszanéztem a lányra, aki szintén kerülte a szemkontaktust. Istenem, annyira tehetetlennek érezem magam.
- Nem hiszem, hogy bármi hasznodra lennék most... - kezdtem bele a félresikeredett mondatba, amit félbehagyva az ajkamba haraptam - ..de mégis, hogy ha bármiben tudok segíteni.. - fejeztem be, meg nem is. Nehezítette a helyzetet, hogy sosem voltam még hasonló helyzetben.. Mégis hogyan hangozhatna bármi is hitelesen a számból, mikor fogalmam sincs, min megy keresztül?!
- Hagyd rám Heartbreaket, elintézem, ez az utolsó dolog, amivel most foglalkoznod kell - ajánlottam fel sietve, már csak azért is, mert cserben hagyott az agyam. Kérdőn próbáltam kiolvasni néhány információmorzsát Rosemary tekintetéből. |
Megrezzentem Max érintésére, már akkor nagyon máshol jártam, mikor leszálltam Heartról és ezalatt a pár másodperc alatt még jobban belemerültem a gondolataim ördögi körébe. Csak kattogtak, kattogtak, ugyan az a két mondat, újra és újra egymás után. Pislogtam párat, hogy a semmiből kirántsam magam és lássam, mi van egyáltalán az orrom előtt, ekkor tűnt csak fel, hogy remeg a kezem.
Mély levegőt vettem és remegve kifújtam, felnéztem a férfi szemébe és szóra nyitottam a szám, aztán egyből becsuktam, mert éreztem, hogy ha most megszólalok, menten el is sírom magam. Márpedig sírni senki előtt nem szabad, ha valamit anyám belém nevelt abban a kevés beszélgetésünkben, az ez volt. Mindig, mindenki előtt legyél a nő. A nő pedig soha nem sír publikusan, csak a zuhany alatt. Max előtt pedig egyre inkább szerettem volna a nő lenni, az együtt töltött edzések alatt nem hogy leapadt volna a kezdeti érdeklődésem, hanem minden alkalom végére jobban és jobban piszkálta. Továbbra is flörtöltem, továbbra is finom megjegyzésekkel, soha nem közönségesen, de most már akartam is, hogy figyeljen rám, nem csak a szokásos, sportszerű játékomról volt szó. Vagy igen? Tudja a fene.
Pár pillanatig kétségbeesve az ő tekintetében kerestem a választ, aztán rájöttem, hogy képtelen leszek így megszólalni, így lejjebb vittem a pillantásom a mellkasára. Újabb nagy sóhaj, megnyaltam a szám, hátha így majd könnyebben folynak ki a szavak.
- A bátyámnak autóbalesete volt tegnap este - remegve kifújtam a levegőt és egészen apró lépéssel közelebb araszoltam Maxhez. Imádtam volna belekapaszkodni most egy férfiba és a vállába zokogni, de eszem ágában sem volt ennél nagyobb jelenetet rendezni. Így inkább tartottam magam, körmeimet a saját tenyerembe mélyesztve. - Mesterséges kómában van, és valószínűleg nem tud többé lábra állni - hadartam el a végét, nem akarván tudomást venni róla. - Ne haragudj, feleslegesen vesztegettem ma az időd - köszörültem meg a torkom és kihúztam magam; nem akartam egyedül maradni, egy részem mégis automatára akart kapcsolni, hogy emelt fejjel kisétálhassak Heartbreakkel és majd később bújhassak el a szobámba összetörni. |
Egy mozgalmas szerda délutánra sikerült bezsúfolnunk a következő találkát, ami már a harmadik volt, amióta először összefutottunk. Úgy éreztem, kezdtünk egymásra hangolódni, és általánosságban elmondható volt, hogy könnyedén össze tudtunk dolgozni. Többször is megfordult a fejemben, hogy inkább hanyagolni kéne ezt, mivel nehezebb pillanataimban többször is megszólalt a vészjelzés a fejemben, de olyan indokokkal, mint hogy "csak túlparázom", valamint "minden diák megérdemli a külön figyelmet" sikerült lebeszélnem magam erről.
A szokásos galléros póló-lovaglónadrág-lovaglócsizma szentháromságban ácsorogtam a pálya szélén, ahol zsebredugott kézzel figyeltem Roseot és Heartbreaket. Hosszú napom volt, így a kelleténél kicsit ingerültebbnek éreztem magam, de a helyzethez képest igyekeztem maximális figyelmet nyújtani a lánynak. Átlagosan indult az edzés, a szokásos bemelegítőfeladatok jól mentek, majd ahogy nehezült a munka, úgy esett egyre inkább darabjaira az egész. Ugyan laikus szemmel rendben tűnt a dolog, Roseon alig látszott bárrmi változás, Heartbreak mozgása és testbeszédéről üvöltött, hogy valami nem stimmel.
Okos állatok a lovak, és könnyen olvasnak a lovasuk jelzéseiből. Darabos volt a mozgása, pontatlan, amit az edzés elején igyekeztem ösztökéléssel kiküszöbölni, hátha sikerül túljutniuk a holtponton, de nem éreztem túl sok hasznát. Közben próbáltam olvasni Roseról, de magát nem hazudtolva ábrázata határozott volt, ülése pedig biztosnak tűnt; szépen ívelt háttal, mélyen ült a nyeregben. De valami megmagyarázhatatlan érzésem mégis támadt, hogy a látszat csal.
Az edzés vége felé nem kellett zseninek lenni ahhoz, hogy a felvetésem beigazolódjon. A páros szinte darabjaira hullott, a korábban könnyedén végrehajtott feladatok is csak részben voltak sikeresek, és a finom tökéletesség, amire törekedtünk nyomokban sem volt fellelhető a mai alkalommal. Az utolsó pár ugrásnál megkönnyebbülve néztem fel az órámra pillantva, miszerint nem sok idő maradt már a közös időnkből. Hirtelen eszembe jutott a pár évvel fiatalabb énem, aki az ilyen teljesítményekért általában jókora lebaszást kapott. Már akkor is éreztem, hogy az efféle hozzáállás többet árt, mint használ, ezért próbáltam az emberi oldalát keresni az alulteljesítésnek.
Az utolsó kör végül feltette az i-re a pontot, és egy majdnem eséssel végződő ugrás után Rosemary szinte menet közben szállt le a lováról. Odasiettem, majd megfogtam az idegesen táncoló mén szárát, aki látszólag nem az aktuális prioritása volt az idegben úszó lánynak. Másik kezemet a hátára tettem, és óvatosan előrehajolva próbáltam a tekintetét keresni, hiába.
- Hé, hé, hé - hajoltam felé. Enyhén remegett, amit nem tudtam pontosan érzelemhez párosítani. Más ilyenkor könnyek közt ugrana le, viszont Rosemaryből legfeljebb dühös sírást néznék ki. Ezért is volt számomra meglepő és ismeretlenül ható látvány a tekintetét lesütő, bizonytalannak tűnő - Mi újság, kicsilány, mi bánt? - kérdeztem, miközben igyekeztem minél megértőbb ábrázatot az arcomra varázsolni. |
Heartbreak idegesen horkantott, feldobta a fejét, kicsapta a farát. Összeszorítottam a fogam, oldalához nyomtam a csizmám és előre hajtottam, beljebb oldalazott, idegesen emelgette a lábait. Az ujjaim elgémberedtek, mire észbe kaptam, nem voltam a pályán agyban. Megígértem magamnak, hogy amint az istállóba lépek, magam mögött hagyom a ma reggeli telefonbeszélgetésem, majd mikor úgy éreztem, nem fog menni, fontolgattam, hogy írok Maxnek és lemondom a mai edzésünket, mégis itt vagyok, remegek az idegtől és azt sem tudom, mit csinálok.
Kerültem a férfi tekintetét, mikor elügettünk előtte, szétesve. Heartra pillanatok alatt ragadt át a nyugtalanságom és pár másodperc alatt a bolhából elefánt lett, mégis itt vagyunk és éppen úgy érzem, lebőgök nem csak magam, de Max előtt is.
- Szedd már össze magad - suttogtam magamnak, a pályára emeltem a tekintetem, mély levegő, be-ki, be-ki. Nem éreztem a megszokott magabiztosságom, a határozottságom maradt csak meg, de azt is ellepte most a külső gondolataim súlya. Egy részem, a logikusabb, le akarta állítani az egészet, megállni, közölni, hogy ez a mai edzés nem fog összejönni, de a makacsságom győzött, mikor vágtába ugrattam a lovat.
Ha Max bármit is mondott, teljesen kizártam, sikeresen sikertelenül rohantunk neki az oxernek, majdnem orra estünk a másik felén. Áldottam az eget és Heart egyensúlyát, hogy sikerült megtartania magunkat; egyértelműen jót tett az a pár óra, amit már eltöltöttünk Maxel, kifejezetten szégyenérzetem volt a mai teljesítménynek nem nevezhető valamimtől. Pár vágtaugrás kellett, hogy összeszedjem magunkat és megtaláljam a kicsúszott lábammal a kengyelt, fél kör, hogy megállítsam Heartot.
Remegő lábakkal csúsztam le a nyeregből, szívem szerint a földhöz vágtam volna a pálcám, de nem akartam teljes jelenetet rendezni, nagy nyeléssel visszafogtam magam. A fejemet ingattam, eszem ágában sem volt Max irányába nézni, szívem szerint eltűntem volna egy csettintéssel. Heart feszülten várta mellettem a fejleményeket, átdobtam a szárat a nyakán és azt szorongattam, gondolkodtam a hogyan továbbon.
|
- Akkor eddig tartott a próbaidő? Nem adod olcsón magad - ingattam vigyorogva a fejem. Sajnáltam, hogy nem rabolhatom el egy kávéra, valami benne felkeltette az érdeklődésem, de hogy mi, azt egyelőre meg nem tudtam volna mondani. Nos, ha most nem, majd később kiderítem. Jön még az én utcámba, vagy én az ő pályájára, nem olyan nagy ez a hely.
- Milyen véletlen, én is pont az istállóhoz indultam - mosolyodtam el és míg ő Heart sörényének birizgálásával foglalkozott, összefontam magam előtt az ujjaim és nyújtóztam egy jólesőt. - Imádom a tavaszt - ejtettem el jelentéktelenül; nő vagyok, képtelen vagyok a csendes, gondolatok nélküli létezésre. Igaznak igaz volt, nincs jobb évszak a tavasznál; a nap melegen cirógatott, a természet kivirágzott, és ennél tökéletesebb időt ki sem találhattak volna néhány hosszú terephez. - Van benne valami boldogság. Minden olyan szép és új - engedtem el a témát, mielőtt nekiállnánk az időjárásról csevegni. Hála az égnek Max ennél érdekesebb beszélgetőpartnernek bizonyult, nem harapófogóval kellett kihúzni belőle a szavakat.
- Semmire nem mész sebességgel, ha nem társul hozzá jó technika - álltam meg az istálló bejáratánál, Max felé fordultam és finoman kivettem a kezéből a szárat, közben mélyen a szemébe néztem és nem engedtem a szemkontaktusból. - és nekem úgy tűnik, tudnál nekem újat mutatni... - búgtam, egy szinttel visszafogva magam. Flörtöltem vele? Igen. Annyira, hogy egyértelműen megkérdőjelezze? Nem. Én csak a lovaglásról beszéltem, de minden egyes szónál úgy éreztem, jobban belemelegszek.
- A legjobb akarok lenni - szabtam ki magam a pillanatból, mielőtt megfojtanám és elmenekülne, eszem ágában sem volt ezt elérni. - és a legjobbaknak nem elég gyorsnak lenni - könnyed mosollyal indultam meg Hearttel a boxa felé, míg elértük, nem szólaltam meg. - Nem ér fel a militaryval, de... - csatoltam ki Heart kantárját és finoman lecsúsztattam a fejéről, elégedetten rázta meg magát. Ideiglenesen a boxajtóra akasztottam, és a hevederrel kezdtem babrálni. - egy megfelelő edzővel még talán élvezném is - dobtam át a hevedert a nyergen. - Természetesen nem ingyen kérném - váltottam tárgyilagosabb hangnemre, hiszen Max sem fényen él. Közelebb léptem hozzá, na nem túl közel és a szemébe néztem. - Nyakunkon a versenyek, és én nyerni akarok. Segítesz?
/ folyt: istálló -> boxok |
Széles mosollyal fogadtam, mikor lefordult az akadályokról. Nem sokat kellett várnom, míg leléptette a lovát, hiszen jó kondija miatt meg se kottyant neki ez a rövid munka. Megálltam előttük, majd mikor Rose meghúzta a szárakat közelebb léptem, hogy megfogjam, míg leszáll a földre. A szintkülönbség köztünk másodpercek alatt mínusz egy fejnyire változott, és ahogy leszállt, a másodperc töredéke alatt végigfuttattam tekintetem a törékeny, de kifejezetten erős testén. Lesütöttem tekintetemet, majd a mén fejére irányítottam, ahogy végigsimítottam a nyakán.
Hallottam szavait, de nem tudtam rá rögtön reagálni. Őszintén szólva meglepett, hogy egy diák ilyen nyíltan kezdeményez. Fontos volt tudatosan végiggondolni a válaszomat, egyáltalán azt, hogy hogy reagálok arra. Istenem, miket beszélek, nevetséges, hogy 28 évesen úgy izgulok, mint egy ötödikes. Furcsa, ambivalens érzések kavarogtak bennem. Úgy éreztem, hogy túlreagálom ezt az egyszerű helyzetet, mégis magamat ismerve tudtam, hogy időben kell megálljt parancsolnom magamnak. Első a munka.
- Attól tartok, másik kávépartnert kell találnod, nem soká' edzést tartok.. - közöltem, miközben tudattalanul a ló sörényével matattam - ...díjugróknak - emeltem rá tekintetem egy kis mosollyal. Hihetetlenül érdekesnek találtam Rosemary hatalmas, leírhatatlan színű szemeit. Igazából megnyugtatott, hogy legálisan tudok kibújni a találka alól. Persze más lenne a helyzet más körülmények között, de úgy éreztem ez mégis csak átlépne egy határt, amit mindenképp az én felelősségem megtartani.
- Viszont szívesen járok egyet az istálló felé ebben a szép, tavaszi időben - ajánlottam fel, majd könnyed mozdulattal lekaptam a mén nyakából a szárakat, és lazán a kezembe vettem. Megindultunk az istálló felé. Nyugalommal töltött el, ahogy egymás mellett lépdeltünk, a levegőt megtöltötte az édeskés, tavaszi illat, Rosemary csengő hangja pedig tökéletesen társult a háttérben szóló halk madárcsicsergéssel és a köveken ütemesen dobogó patahanggal.
- Szóval military.. Megleptél, hogy a díjugrópályán gyakoroltál. A szakágotokban általában hajlamosak a lovasok eltekinteni a finom részletek mellett. Pedig szerintem fontos lenne a sebesség mellé technikát és finomságokat is párosítani - fejtettem ki - Miért lenne neked fontos a különedzés? |
Figyelemmel kísértem, ahogy megemeli a rudakat; egy pillanatra elöntött az adrenalin, azt hiszem ez soha nem fog abbamaradni, bármilyen pályákon lovagolhatok. Bólintottam a tanácsára, ki tudja, lehet, hogy most valami olyan egetrengetőt mondott, ami megváltoztatja az idei versenyszezonunkat.
A kis megjegyzése kellemes kis érzést sugárzott ki a gyomromból a testem egészére, direkt vagy véletlenül csinálta-e, nem tudom, de tudat alatt finoman az alsó ajkamra haraptam. Válaszul visszaugrattam vágtába Heartot, izgatottan szedte a lábait, felhorkant, úgy éreztem a szívem egyszerre dobog az övével. Hallgattam Maxre, és csak az első akadályig tartottam meg jobban a mént, mire felfogtam, mi történik, már a sorozat végére is értünk, hevesen dobogó szívvel fordítottam jobbra Heartot, és még egy kört mentünk. Szédültem, elégedett voltam, a sikerélmény elöntötte az agyam és endorfint pumpált az ereimbe, még levegőt is majdnem elfelejtettem venni.
- Ki tudja, talán megéri prémiumra váltani - vigyorogtam Maxre, mikor elléptünk mellette, majd hagytam kikapcsolni az agyam, míg leléptettem Heartot. Mikor már úgy éreztem, visszaállt a légzése és lehűlt eléggé, megállítottam a pálya közepén és lecsusszantam a nyeregből, Maxhez sétáltunk.
- Viccet félretéve, ha vállalnál egy pár privát órára... - változott a magassági helyzet, most már én néztem fel a férfi szemébe. - Megbeszéljük egy kávé felett?- vontam fel kérdőn a szemöldököm, Heart a vállamnak dörgölte a fejét, majdnem kibillentve az egyensúlyomból. - Persze miután lenyergeltem ezt a csodát - duruzsoltam inkább a lovamnak, mint Maxnek, megveregettem Heart nyakát. |
Tehát Rosemary. Somolyogva dőltem hátra, majd pár másodperc gondolkodás után megráztam magam. Gyorsan lejátszottam a fejemben az imént elhangzottakat, és végigfutott a hideg a hátamon. Észre sem vettem, de mindenféle komolyabb ellenállás nélkül teljesen átlátszó módon flörtöltem az egyik diákkal. Lehet, hogy ő még nem sorolná az iméntit a flört kategóriába, mindenesetre kicsit elszégyelltem magam, és eldöntöttem, hogy próbálok tiszta lapot kezdeni, nehogy megadjam az esélyét egy félreérthető helyzet kialakulásának.
Mikor feleszméltem már az újabb köröket rótta, én pedig figyeltem, ahogy könnyedén hoppannak át az akadályokon. A pejnek már habzott a zája, és szorgalmasan rágta a zablát, mégis valamilyen szintű feszültséget láttam benne. Jól, de nem pontosan ugrott, majd támadt egy ötletem. Visszalépkedtem az akadályokhoz, és kissé növelve a távolságot megemeltem a rudakat, egészen 140 cm-ig. Kihívóan ránéztem.
- Ügyesen visszafogod, viszont próbáld meg, hogy megengedet az utolsó két vágtaugrásban. Szerintem több energiát fog az ugrásba tenni, talán pontosabban is fogja csinálni - majd szám lassan mosolyra húzódott - Már ha nem félsz. |
-Ah - sóhajtottam csalódottságot színlelve, majd elégedetten konstatáltam, hogy bejön a pályára. Mindketten jól járunk; mindig van hová fejlődni, lovasként és edzőként is és minél több emberrel dolgozol együtt, annál jobb. Na meg egészen szórakoztató alaknak tűnt amellett, hogy közelről is jóképű.
- Akkor ez most az ingyenes próba? - szúrtam oda neki, felvettem a szárat és finom mozdulattal elindítottam Heartot. Fülét hegyezve figyelte, mi történik az akadályokkal, éreztem, hogy már vissza is nyerte az energiáját. Hát hogy ne nyerte volna vissza, remek kondiban van, nem egy gyereknapos póniról beszélünk. Vele együtt figyeltem én is, ahogyan a férfi kiméri a távolságot nekünk, bólintottam csak válaszul neki, megsimogattam Heart nyakát, míg edzőbácsi felénk közeledett.
- Rosemary Barnes- fogtam vele kezet egy megnyerő mosoly kíséretében. - Elnézem, de csak az exkluzív tartalomért cserébe - kacsintottam rá, majd rövidebb szárat fogtam és elindítottam Heartot. Pár lépés után ügetés, majd vágtába ugrattam, izgatottan horkantott és a tőle megszokott tempós, mégis összeszedett vágtába kezdett.
Tekintetem az akadályokra szegeztem, igyekeztem nagyobb, ívesebb ívben fordulni rá, majd hopp, hopp, hopp, kissé elsietve, az utolsó akadály lécét súrolva, de túl is voltunk rajta. Halk sóhajjal nagykörre irányítottam Heartot, visszább fogtam a tempót, és újból rávezettem a hármasra. Elfogott az érzés, amit már egészen régen tapasztaltam; apró kis feszültség a gyomromban, megfelelni vágyás az edzőmnek, aki most még csak nem is az edzőm. Átügettünk másik kézre és most balról fordultunk rá az akadályokra, már valamivel jobban sikerült az első végigrohanós alkalomnál, Heart is rájött, hogy most mást várok tőle és jobban figyelt. Felvettem ügetésbe, majd lépésbe, hogy kifújjuk magunkat, Max felé lovagoltam és várakozóan néztem rá. |
A tincsei között átszűrődő napsugár hatására egészen fenséges látványt nyújtottak, és annak ellenére, hogy nem kaptam tiszta képet a lányról, felvidított mint jelenség. Külön örömöt nyújtott az, hogy megjegyzésemet nem támadásnak vette, pimasz kontrájára pedig válaszul beleszívtam fogaimba.
- Sajnálom, de az exkluzív tartalmak csak a diákjaimnak elérhetőek - válaszoltam kérdésére, majd átvetettem lábamat a kerítésen, és megálltam a pálya szélén - De szerencsédre jótékony hangulatomban találtál. Mint ahogy említettem, az íveken dolgozhatsz - néztem körbe a pályán. Kifejezetten alacsony akadályokon dolgozott. Megindultam, és közelben lévő akadályokhoz vettem az irányt. Egymás mögé húztam hármat, és tyúkjárásban gondosan kimérve nagyjából 2 méteres távolságokat, szépen egymás mögé húztam őket.
- Ezen pedig tudod gyakorolni a távolság kimérését - kiabáltam neki, miközben komótosan visszabattyogtam a helyemre. Útközben megálltam, és megpaskoltam az éberen figyelő mén farát. Továbbindultam, majd megtorpantam, és visszafordultam a lóháton pihenő hölgy irányába, és kezet nyújtottam.
- Elnézésedet kérem faragatlanságomért, Max van Wyngaarden - mutatkoztam be, majd gyengéden kezet ráztam vele, és elhelyezkedtem a helyemen. Ránéztem az órámra, és örömmel konstatáltam, hogy több, mint fél óra áll még rendelkezésemre erre, erre a valamire, amit nem is tudtam nagyon nevén nevezni. Edzés, segítség, szórakozás, mindegy is, minek hívom, egyelőre jól indult a délutánom, |
Pár ugrás után kialakult az akadályok sorrendje, Heart pörgött, bár az örömteli bakkolást nem játszotta el újra, éreztem minden léptén, hogy ha tehetné, csak menne gyorsabban, gyorsabban, gyorsabban. Egy pillanatra sem engedtem lankadni a figyelmem, bár szerettem volna újból odapillantani edző bácsira, de most munka van, meg edzés, meg fegyelem és figyelem. Különben Heart megindul; tökéletes military ló volt, az akadályok közti sprinteket kifejezetten élvezte és most éreztem, hogy nem tetszik neki a visszafogottabb tempó.
Ennek ellenére meg voltam elégedve minden ugrásunkkal, és mire visszavettünk a tempóból, Heart sem úgy tűnt, sok kedve van még kiszaladni a világból, meg vissza. Engedtem a száron, ő pedig kinyújtóztatta a nyakát.
Felvontam a szemöldököm a férfi megjegyzésén, majd elvigyorodtam és felé irányítottam a lovam.
- Akkor biztosan nagy gyakorlatod van a militarysok messziről kukkolásában - automatikusan beletúrtam hajamba, megigazítva azt; reflex volt, jól akartam kinézn. - Micsoda megtiszteltetés - fogadtam a dícséretet mosolyogva, Heart nagyot horkant. Imádtam, ha dícsértek, mindegy, hányszor, jó érzéssel töltött el, kimutatni viszont sose mutattam ki teljesen őszintén, mennyit is jelent.
- És min változtatnál? - kérdeztem kíváncsian, megállítva a korlát mellett Heartot, tekintetem végigfuttattam a férfin, majd végre közelebbről is a szemébe néztem. - Vagy nem dolgozol ingyen holmi militarysokkal? |
Könnyedén átvetettem a karomat a karámfán, és egyik lábamat a legalsóbb lécen pihentettem. Érdeklődve követtem a ruganyos léptekkel, összeszedett vágtában közlekedő mént, tekintetem lassan pedig a rajta ülő leányzóra vándorolt. Határozottan, mégis lazán lovagolt, látszott, hogy ez egy könnyed edzés nekik. Mivel nem volt ismerős a lány, próbáltam találgatni, vajon ki edzi. Nem hinném, hogy díjugró, akkor sűrűbben látnám erre. A lova nem is annyira technikás, ez pedig igazolni látszik az elméletemet. Végül abban maradtam, hogy valószínűleg militarys lovasról lehet szó, majd mikor nyugtáztam ezt a gondolatmenetet, alaposabban szemügyre vettem a párost.
Kobak nélkül lovagolt, mivel valószínűleg nem számított társaságra. Általánosságban elvárják mindenkitől a kollégiumban az alapvető biztonsági intézkedéseket, amit eléggé szigorúan is vesznek, de jelen esetben nem bántam, mivel az arany hajzuhatag, ami a szépen ívelt háta fölött lobogott még kellemesebbé tette a duó összképét. Férfi lévén egy futó pillantást vetettem a hosszú, vékony lábaira, melyekhez meglepő módon kifejezetten kerek fenék társult, de reflexszerűen igyekeztem elhessegetni ezt a gondolatot. A gondolataimat végül a paták puffanása szakította meg, amit egy, a kelleténél élesebben vett kanyar eredményezett. Szórakozva figyeltem, ahogy a nyurga ló próbálja összehangolni lábai mozgását, amit néha egy-egy ugrásváltással spékelt meg. Végül néhány kisebb ugrás után leügettek, és a szőkeség elégedett simításokkal hálálta meg a patása együttműködését. Ellöktem magam a karámfától.
- Messziről megismerek egy militaryst a levágott kanyarokról és elsietett ugrásokról - vigyorogtam rá, miközben az arcomba pofátlankodó napsugarat próbáltam kitakarni a szemem elől - Egyébként szépen dolgoztok, megérdemli a dícséretet. |
Heartbreakkel élmény volt dolgozni; hiába ültem fel rá nap, mint nap, ő mindig elvarázsolt, mindig megmutatta, mennyire megéri a rengeteg idomító lovaglásba fektetett munka, a földről végzett munka és az együtt töltött, egymásba fektetett órák. Ha valamire büszke voltam, az ő volt. Talán ez volt az egyik oka annak, hogy mennyit töltöttem ma is a csutakolással; imádtam a csodáló tekinteteket, amikor bárki mellett elhaladtunk, a friss diákok bámulását, mikor először meglátták, az elimerést, mikor már nem csak Heart impozáns külseje, hanem teljesítménye is elragadta a nézőket.
Figyelt; mindig minden egyes mozdulatomra, sokszor úgy tűnt, előre tudja már, mit kérek majd tőle egy perc múlva. Talán nem kellene ezen meglepődnöm mindig, elvégre ezért dolgozunk, ez egy jó lovas, egy jó ló, egy jó páros titka. Én is jól csinálom, ő is.
Mielőtt vágtába ugrattam volna, megrezzent a füle, de én csak akkor láttam, mire figyelt fel, mikor megtettünk egy kört az akadályok körül. Elsőre nem ismertem fel a férfit, aztán leesett, hogy az a jóképű edző az, aki valószínű sokaknak a gondolataiban megfordul az elalvás előtti percekben. Akár egy romantikus tengerparton olvasós lovasregényből is kiléphetett volna, szexi edzőbácsi, sokan szeretnék, hogy ő tanítsa meg őket rendesen lovagolni.
Egy másodpercig figyeltem csak fel rá, majd az első akadályra fókuszáltam, amit kiszúrtam magunknak. Már messziről ráfordultam, hagytam időt Heartnak, hogy ő is rákoncentráljon, hogy most bizony ugrunk, finoman mozdítottam a száron és koncentráltam, hogy ne úgy rontsunk rá az akadályra.
Jól vettük, Heart örömében aprót bakkolt, tovább hajtottam, újból megközelítettük ugyan azt az akadályt, újabb ugrás, majd felvettem ügetésben, hogy újabb pillantást vessek az akadályokra, mi legyen a következő, és milyen sorrendben kellene venni őket. |
Kora délután nem akadt túl sok dolgom. Az aznapi teendőimet elvégeztem, és már csak a délután tartott órámon volt legközelebb jelenésem. Egy igen kis létszámú csoporttal dolgozok mostanában, amit igen izgalmas feladatnak tartottam. Szeretem a figyelmemet minél kevesebb emberre korlátolni, így jobban oda tudok figyelni az egyéni fejlesztenivalókra. Mivel közeledett a vizsgaidőszak, egyre intenzívebb munkára kellett ösztökélnem a diákjaimat, főleg, hogy ezzel párhuzamosan a versenyszezon is vészesen közeledik.
Tehát, mivel jobb dolgom nem volt, gondoltam járok egyeta pályák között, mivel tudtam, hogy ebben az idősávban nem túl sok emberre számíthatok a környéken.
Ahogy elindultam az istállók felől, lenyúltam, és kitapogattam a lovaglónadrágom zsebében dudorodó cigisdobozt. Elszomorított, hogy újra rabja lettem a régi függőségnek, az pedig kifejezetten feszélyezett, hogy tilosban járok. Szeretem betartani a szabályokat, a dohányzás pedig szinte a hét főbűn közé volt sorolható a lovak közelében. Ráadásul hiába volt csak pár év köztem és a srácok közt, azalatt a pár év alatt amióta itt vagyok, akaratlanul is érzem a példamutatás nyomását, amit egyébként a vezetőség is próbált belénksulykolni.
Megálltam egy padnál, amitől messziről rá lehetett látni a pályákra. Legközelebb hozzám a díjugrópálya volt, így viszonylag biztonságos távolságból, egy nagyobb bokor árnyából tudtam szemlélni az eseményeket.
Nekidőltem a padtámlához, és előhúztam egy szálat. Pár másodpercig forgattam az ujjaim között, de pár gondolattal meg is szakítottam a belső konfliktusomat, és egy gyors mozdulattal rágyújtottam. Mélyet szívtam a cigibe, majd felnézve egy szőke leányzóra lettem figyelmes, ahogy egy nyurga pejre mászik fel. Az apró termetű lány játszi könnyedséggel kapaszkodott fel a nyeregbe, és rögtön munkához látott. A távolból figyeltem, ahogy melegíteni kezd. Örömmel láttam, hogy milyen gyorsan felvette a szárakat a lova, és meglepő gyorsasággal támaszkodott rá a zablára.
Nem sokat gondolkozva elnyomtam a cigimet, amit óvatosan egy zsebkendőbe csomagolva zsebreraktam, majd közelebb sétáltam a pályához, és a bejárattal átellenes oldalban, viszonylag messzebbről figyeltem, ahogy munkavágtába ugratja a fürge állatot. |
Ebédidő; a legtöbben éppen most laknak jól, pihennek el, vagy kezdenek bele a délutáni tanulásokba. Én pontosan ezért már másfél órája elfogyasztottam a zöldturmixom, majd Heartbreak alapos súrolásába kezdtem; szerettem, ha a lovam csillog-villog, nem pedig csak futólag van letakarítva. Most pedig üresen várt a díjugrató pálya, hat megépített akadállyal és nulla emberrel.
Heartbreak magához híven magasra emelt nyakkal, izgatott léptekkel követett, figyelt a környezetünk minden apró rezzenésére, mintha bármikor előugorhatna bármelyik kuka mögül egy lóhúsra éhező démon. Idő kellett hozzá, mire megszoktam, hogy a lovam úgy viselkedik, mintha bármelyik másodpercben maga alá csinálhatna és a világ végéig menekülne, nem is voltam benne biztos, hogy tényleg ő lesz az ideális military ló, akivel aztán bármiféle kinti pályán biztonságban végigérünk, de mostanra már tudtam, hogy viselkedése ellenére egészen bombabiztos ménről van szó. Talán egy kezemen meg tudnám számolni, az évek alatt mikor ijedt meg úgy igazán valamitől terepen.
Becsuktam magunk után a kaput, a szárat átdobtam Heart nyakán és nekiláttam az akadályok magasságának állításán; nem terveztem túl óriásiakat ugrani a mai napon, 1 méter és 1.10 közé állítottam a léceket. Heart közben a pálya közepén állt, nézelődött, de nem különösebben mozdult meg. A léces művelet végén visszamentem hozzá, meghúztam a hevedert, lehúztam a kengyeleket és nyeregbe szálltam.
Hosszú szárral indultunk lépésben, idővel szedtem rövidebbre, bemelegítésként leírtunk pár alakzatot ügetésben a pályán. |
 Csokis süti... ahogy a lány leírta elképzeltem az ízét és a kinézetét. Puha, lágy tészta benne csokidarabkákkal. Még a gondolattól is úgy éreztem lehet több kilót fogok itt felszedni, mint a lovaglás miatt leadni, de most az egyszer nem érdekelt. Lehet nem valami különlegesebb ízű fagyi, de azért a süti sem rossz.
- Most, hogy erről beszélünk kezd nekem is megjönni az étvágyam. - nevettem fel halkan. - Lehet kicsit lerövidítem a mai edzésnek a várt időtartamát. - mondtam. - Nyugodtam menj csak, szerintem egy kb. 20 perc múlva én is meglátogatom ezt a híres menzát. - mosolyodtam el. |
 Mosolyom széles lett ahogy a menzát említette. Hát igen, ez az átlagos iskolákra jellemző, de a Knight soha nem volt átlagos. Itt minden jóval az átlag fölött van, kezdve a koleszszobákkal és a kényelemmel.
- Eszméletlen finomakat tudnak készíteni. A legjobb az egészben a csokis sütijük, kikészítően jó. A legjobb, hogy ez az egész suli százszor jobb, mint egy átlagos gimi vagy valami másmilyen iskola. - magyarázom miközben a hasam hatalmas mordulással jelezte, hogy itt az ideje nekem is bemenni. Most gyors edzést terveztem, de azt hiszem az ebéd ínycsiklandozó illata engem is elért. - Bocsánat, de azt hiszem nem volt elég a reggeli. - sóhajtok fel |
Mosolyogva figyeltem ahogyan a mén bejön a pályára és mikor megböködött kétszer végigsimítottam kezemet a nyakán. Stracchy inkább csak irigykiedve nézett a ménre és odaügetett hozzám, hogy megkaphassa azt a kényeztetést, amit a ménnek is megadtam. Mosolyogva tekintettem a lóra és neki is végigsimítottam párszor a kezemet a nyakán.
- Majd észben tartom. Bár az ilyen menzák sosem vonzottak. Főleg nem a régi sulijaimban. Ott kész borzadáj volt a kaja. - emlékeztem vissza és egy rövid fintor után újra visszacsöppentem a jelenbe. - Itt milyen szokott lenni? - kérdeztem a lányra nézve. |
Mikor Hannah kinyitotta a kaput PAdron egyből beügetett és megböködte az említett lányt, majd az én vállamat is. A másik lóra ügyet sem vetett, de azért néha fel-fel emelte a fejét, hogy a lovat szemmel tartsa..
Halványan elmosolyodtam mikor bevallotta, hogy csak engem ismer az itteniek közül. - Majd megy az jobban is. A többieket is hamar meg fogod ismerni, főleg az edzésen lehet jól ismerkedni. Az meg egy másik lehetőség, hogy pont most szalasztod el a másik legjobb lehetőségedet. Az ebédszünetek, a kolesz menzán a legjobbak. - bökök a kolesz iránya felé. - Hát akkor próbáld meg. Lassan haladva majd csak menni fog. Ezzel nem veszíthetsz. |
[85-66] [65-46] [45-26] [25-6] [5-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT![K N I G H T___lovaskollégium [rpg] - reopened 2020](/portal/knightlk/image/logo_1419176232.png "K N I G H T___lovaskollégium [rpg] - reopened 2020"){kind=logo}
